Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Lengyel András: A „pesszimista” presztízs-értelmezés (A Babits–Leopold-vita egy tanulsága)
67 hetett volna a presztízs-funkció mélyebb megértéséhez, pontosabb leírásához. Leopold Babitscsal szemben felhozott példái persze ettől függetlenül jogosak, és hatálytalanítják az egyoldalúság Babits sugallta vádját. Így jogos Leopoldnak a kritikára való összegző reflexiója is: „Hogy még az ilynemű bírálatot is belegyömöszölhessem abba a meghatott csodálatba, melyet Babits iránt változatlanul érzek, – az ősi szállóigéig kell visszanyúlnom: dormitat Homeros.” (1912. I. 985.) Leopold cáfolta az újdonság és a presztízs között, Babitstól felismerni vélt összefüggést is. „Babits abból indul ki” , írta, „hogy presztízse mindig az újnak, a távolinak, az elzártnak van s hogy mindent tisztelünk, ami ismeretlen, ami számunkra új érzések forrása lehet. Én is így gondoltam ezelőtt öt évvel, mikor a presztízst elemezni kezdtem. Csakhogy nem így van. Nincs mindannak presztízse, de nem is csupán annak van, ami valóban új, távoli, elzárt, ismeretlen, hanem presztízses lehet, ami csak az újság, távoliság, elzártság, ismeretlenség benyomását teszi s annak ingerével hat, a lényegtelenül, lélektelenül, véletlenül újnak, az akaratlanul vagy ügyeskedve távol maradónak s az elzárkózó közhelynek, és van új, amitől vihogva fordul el a közvélemény, van távoli, amit csak exotikusnak nézünk, elzárkózás, mely csak közönyt teremt, ismeretlen, amely csak nevetséges.” (1912. I. 985.) Majd, további példák sorolása után, summázva is kimondta: „Ezer ellenmondás rajzik fel, ha kissé közelebb lépünk Babits csinos, de törékeny presztízs-fogalmazásához.” (1912. I. 986.) Ez a cáfolat megint sokba került Leopoldnak. Babits tézise s annak elkerülhetetlen cáfolata megint. E ponton is blokkolta az értelmezés továbbfejlesztését. Itt is igazában a látszat – a „benyomás” – keletkezésének a folyamata s törvényszerűségei lettek volna az érdekesek. Babits kritikájának harmadik, lényeges elemére Leopold már válaszcikke elején reflektált, láthatóan igyekezett azt letudni. A terminológia – a „szótár” szavainak megválasztása – azonban hosszabb, részletezőbb és konkrétabb kifejtést kívánt volna. Amit e tárgykörben Leopold Babitsnak válaszolt, az általánosságban jó s elfogadható, de éppen mert általánosságban marad, kevés. „A »udákos műszókat« három csoportra osztom” , írta. „Az elsőbe sorolom azokat, amelyekkel szemben Babitsnak igaza van. Egész sor mondatom árnyalatos bonyolultságát csak a gondolat forrongása idején nézhettem elkerülhetetlennek, az irály feles- leges ácsorgásai, ha újból megírhatnám könyvemet, bizton elmaradnának, nem egy tépelődést ma már fontoskodásnak látok. […] A Babitstól megrótt kifejezések egy más csoportja a kialaku- ló gondolatrendszer tapogatódzásával menthető, hisz amit e könyv megkísérel, bírálóm ítélete szerint is »az elme formáinak első ráborítása az élet anyagára«, a tanácstalan gondolat ide is, oda is kinyújtja csápjait, ehez és ahoz a tudományághoz fordul egy kis segítségért, kapcsolato- kat és formákat kér kölcsön, hogy a régiek értsék az újat s hogy az új hibátlanul belenőhessen az öreg venyigékbe. Végül bocsánatot kérek, ha a harmadiknak csoportosított műszavakat még az esetben sem nézhetem feleslegeseknek, ha bírálóm »bosszankodott« is rajtuk.” (1912. I. 984.) Ez az érvelés önismeretre valló, önkritikus és korrekt reflexió, általánosságban elismerhető, ám a „szótár” csakugyan fontos szavait érdemes, sőt szükséges lett volna megnevezni és definiálni, logikai helyüket kijelölni. Leopold pechjére erre a vitaszituáció nem adott alkalmat: a Nyugat, nagy átlagban, nem a részletező okfejtések fóruma volt, a Nyugat gyakorlata a rövid, elegáns reflexióknak kedvezett. Babits viszonválasza nagyon tartózkodó, mindössze pár sor. Címe sincs, csupán annyi jelzi a Leopold cikkéhez való tartozását, hogy közvetlenül utána van tördelve. Lényegét az első mondat mondja ki: „Nem felelek: majdnem egyetértünk.” (1912. I. 986.) Egy dolgot azonban nyomatékkal megismétel, s ebben a végére illesztett rövid mondattal kiegészülve már teljesen igaza is van: „A pesszimizmus a hangsúly kérdése: a felhozott helyek ellen is fenntartom, hogy a vaskos könyv majdnem minden lapján a rossz presztízs bírálatára esik a hangsúly. Ez nem hibáztatás, csak jellemzés.” (1912. I. 986.) Így, jellemzésként, tézise már
