Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Fehér Renátó: Szerep és cselekvésmód (A magyarországi szamizdat kibontakozása és stratégiái 1977 és 1981 között)
109 itt és most részleteiben nem tárgyalható, ám szervesen kapcsolódó kérdést, hogy milyen, korántsem statikus tartalmi-politikai okok húzódnak az ellenzékivé válás mögött, miről és mit gondolnak másként a másként gondolkodók? Mi az, aminek révén bekövetkezik a marginalizálódás, ami a Beszélő megalapítását is indukálja? Ahogy az „előkészítő szakasz” idézendő résztvevői , úgy elsődlegesen ez a szöveg is aktor és eszköz körülírására vállalkozik. * „Az elsődleges kérdés, hogy egyformán értjük-e a témát leíró alapfogalmakat. A szakirodalomban a legkülönbözőbb explicit és implicit definíciók érnek össze, s ez egyúttal bonyolulttá is teszi a prob- lémaorientált vizsgálatot, hiszen ezáltal különböző szerzők különböző cselekvésmódokat és szereplői kört társítanak egy és ugyanazon kifejezéshez” 11 – írja Detlef Pollack és Jan Wielgohs, ellenzéktipológiájuk kifejtését készítve elő a kommunista Kelet-Európa disszidens és ellenzéki világát tárgyaló könyvükben. Náluk merül fel az a dilemma is, hogy kiknek a megközelítése révén és milyen kritériumok alapján nevezhető valaki ellenzékinek egyáltalán: a meglévő, vagy épp hiányzó önmeghatározás, vagy a hatalom részéről érkező leírás lesz-e a döntő, illetve létezik-e objektív szempont. Végül a cselekvők intenciói, szerepválasztásai és a cselekvések formáinak más forrásokkal persze árnyalható elsődlegessége mellett foglalnak állást, a nonkonformista cselekvés gyűjtőfogalma alatt pedig három ellenzékkategóriát alakítanak ki. Míg e három kategória közül az ellenállás (resistance) és a párttá szervezett ellenzék (opposition) típusa a tárgyalt korszakasz tekintetében mellékes, addig a középső viszonyulás, ezt dissidence ként írják le, az egész diskurzus egyik kulcsfogalma. A dissidence magyarul szintén ellenzék fordításban használatos, de különbözik az opposition által jelölt típustól: „[a dissidence ] a nyilvános politikai és kulturális kommunikáció autonóm közege, amely kívül áll a pártállam hivatalos keretein, és elutasítja a közélet [public life] feletti teljes hatalmi kontroll igényét.” 12 Az elsődleges cél így nem a rendszer (tudottan és elfogadottan kevés eséllyel kecsegtető) megszüntetése, hanem az autonómia szférájának bővítése a rendelkezésre álló kereteken kívül. Így válhat térségi fordulóponttá a lengyel szükségállapot bevezetése és annak tapasztalatai: noha a hatalom még illegalitásba taszíthatott egy sokmilliós társadalmi mozgalmat, egy alternatív hatalmi pólust, a Szolidaritást, de világossá vált, hogy az ellenzék valódi felszámolásához már nem volt elég erős. Ugyanakkor ez visszafelé is igaz: még az ellenzék sem volt elég erős a pártállam megkérdőjelezéséhez. Ebben az értelemben tehát a magyar viszonyok között mind az előkészítő szakaszra (1977–81), mind a teljes (évtizednyi) korszakra az ellenzéki (dissidence) meghatározás használható. Ám Pollack és Wielgohs mellett H. Gordon Skilling is utal az árnyalatokra, a rögzítetlenségre: előbbiek a dissidence és opposition közötti fluid határokra, amelyek konkrét javaslatok, esetleges (pszeudo-párt)programok formájában nyilvánulhatnak meg (a Beszélő esetében ez leginkább a nyolcvanas évek második felére jellemző, eklatáns példája pedig a Társadalmi Szerződés 1987-ből), utóbbi a hivatalos és nem hivatalos kultúra közötti szürkezónára. „[K]ülönállásukat elsősorban életformájukkal, életvitelükkel igyekeztek megmutatni (…) ezek- ben az években még az önmeghatározás, az identitásképzés és a helyzetértékelés dominált” 13 – írja 11 Detlef Pollack, Jan Wielgohs, Introduction = Dissent and Opposition in Communist Eastern Europe: Origins of Civil Society and Democratic Transition , edited by Detlef Pollack – Jan Wielgohs, Ashgate, 2004, IX. 12 Detlef Pollack, Jan Wielgohs, Introduction = Dissent and Opposition in Communist Eastern Europe: Origins of Civil Society and Democratic Transition , edited by Detlef Pollack – Jan Wielgohs, Ashgate, 2004, XI. 13 Bozóki, Látták-e, hogy jön . Kritika, 1993/2., 8.
