Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Győri László: A kis ebihal
17 valamit, amit én már nem. Én csak így-úgy éldegélek, vagyogatok, te érted az egész világot. Meséld el nekem, hogy milyen az univerzum! Csupa fényesség, csupa homály annak rendje-módja szerint. Amikor a kezed kitolod, nem hártyán át nyújtod ki, amelyen túl egy másik világ gomolyog, egy százféle átokkal megvert, összegyűrt összevisszaság. Valaki föléd hajol. Miért hajol föléd? Tudod? Tudsz te mindent, olyan titkokat ismersz, amiket én már régen elfelejtettem, amelyek hozzád vannak szabva, igen, neked még mindennek értelme van, pontosan körülrajzolt, gyönyör űen cirkalmazott oka. Szándékaid tiszták, világosak, egyértelműek, olyan tiszta vagy, amilyen az ember csak a te korodban, a te pirkadó, hajnali napjaidban lehet; mi már csak szeretnénk, mi már csak sóvárgunk a tisztaság után, te maga a tisztaság vagy. Alszol? Magadba mélyedsz, lehunyt pillád mögött úgy élsz, ahogyan mi már sohasem fogunk. Ott minden megvan, az elégedetlenséget, a mi átkunkat egyetlen ízében sem ismered. Nincs elérhetetlen, eléred, amit csak akarsz. Mert a te akaratod sima fényű, kristályos akarat, anélkül, hogy csiszolnod kellene. Ember vagy, mi csak voltunk valaha, szét vagyunk hasogatva, szilánkok vagyunk, törmelékek, zúzalékok, a teljes az te vagy. Elnézlek, amint úgy teszel, mintha nem tennél semmit. A tevékeny te vagy, csak hagyjuk, hogy cselekedj, ne szóljunk közbe a mi megzavart, gúzsban nyomorgó tudatunkkal. A tudat te vagy, te tudsz, mi csak hisszük, hogy tudunk. Hozzád fordulok tehát. Adj jelet, hogy mit tegyünk, tedd, hogy értsük a te jeleidet, és mi föléd hajlunk, hogy egyszer végre méltók legyünk hozzád.
