Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Pécsi Györgyi: Erőterek
153 ink). Hogy egyetlen magyar irodalomban gondolkodunk, a határon túli magyar irodalmi művek természetes és organikus részét képezik a magyar irodalomnak. Hogy érzékenyek vagyunk a társadalmi-közéleti kérdésekre, de magunk idegenked ünk a közéleti szereptől, mert hiányzik belőlünk az a fajta – rossz szó, de nem tudok jobbat – produktív erőszakosság, ami nélkül nem lehet eredményes a közéleti jelenlét. És mert az emberi kapcsolatokat legalább annyira fontosnak tartjuk, mint a szakmai eredményességet. Lacival a MAOE (Művészeti Alap) irodalmi tagozata vezetőségében dolgoztunk együtt több évig. Megnyugodva gondolok vissza a döntéseinkre, akár segélyekről, ösztöndíjakról, akár díjakról volt szó, kizárólag a szakmaiság, minőség és az irányzatok közti arányosság szerinti döntést képviseltük . Sikerült elérni, hogy határon túli írók, irodalmárok is elismerésben részesüljenek, egyik évben Domonkos Géza, a legendás Kriterion Kiadó alapító igazgatója, egy másikban Dávid Gyula, szintén legendás szerkesztő kapta a Pro Literatura-díjat. Akkortájt szerkesztettem az Új Könyvpiac (UKP) című könyves lapot, Laci is állandó szerzőnk volt, rendszeres távkapcsolatot tartottunk , új könyvekről, írókról egyeztettünk, megbeszéltük a Forrás és az UKP aktuális lapszámainak az írásait. Laci elmondta a Forrás sal kapcsolatos terveit is, és persze elmesélte, mi minden történik éppen a városban meg a megyében, így aztán szép lassan én is elkezdtem otthon érezni magamat a számomra még mindig inkább virtuálisan létező – bár alkalmasint meghívott vendége lehettem Kecskeméten egy-egy irodalmi estnek – régióban. Nem emlékszem, melyik év ben indította el Füzi Veránkán a Forrás-tábort, kétezer körül lehetett. Életem legszebb időszakai közé tartozik, tíz-tizenkét költő, író, szerkesztő a Kárpát-medencéből, együtt, egy hétig a varázslatos Duna- szigeten. Én afféle sofőrszolgálatot is teljesítettem, Gion Nándort, Tóth Erzsit, később az erdélyi fiúkat, Lövétei Lázár Lászlót, Fekete Vincét, Molnár Vilmost szállítottam. Az első táborunkba Gionnal ketten mentünk Pestről, előtte telefonon egyeztettünk. Egyikünknek sem volt semmiféle helyismerete, annyit tudtunk, hogy egészen aprócska sziget Veránka, aprócska kis házakkal, és Laci mondott valami öt métert. Spekuláltunk, hogy a sziget széle vagy hossza lehet-e öt méter, úgy döntöttünk, a szélessége, mert ha meghív tíz embert, a hossza nem lehet. Kölcsönösen egymás szavát vettük, hogy őrülten vigyázunk egymásra, nehogy beleess ünk a Dunába, ő ugyanis egyáltalán nem tudott úszni, én meg éppen csak-csak. Nándorral jó volt a kapcsolatom, áttelepülése után havonta-kéthavonta meglátogattam, elmeséltem az irodalmi élet híreit, és ő is beszámolt, kivel találkozott, hol jelentek meg írásai. Nagyon magányosan élt Kőbányán, alig mozdult ki otthonról, néhány íróval tartotta a kapcsolatot, Lázár Ervinnel, Temesi Ferivel, meg a szembeszomszéd Radics Viktóriáékkal. Itthon nem kapott fizető állást, a honoráriumaiból élt, a Forrás fenntartás nélkül közölte minden írását, az új regényét pedig Füzi rendelte meg, és folytatásokban, teljes egészében közölte. Veránka Gion számára is maga volt Ada Kaleh, a boldogság szigete – béke, nyugalom és nagyon-nagyon jó emberi-írói társaság. Azt mondta: ez azért jó tábor, mert itt még soha nem veszekedtünk.
