Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Pécsi Györgyi: Erőterek
154 Voltak, akiket itt ismertem meg, velük és a többiekkel is itt erősödött meg az emberi és szakmai kapcsolatom: Vári Fábián László Kárpátaljáról , Erdélyből Gálfalvi György, Ferenczes István, meg az említett fiatal írók, a Vajdaságból Fekete J. József, Beszédes István, Deák Ferenc, Szabó Palócz Attila, aztán a délmagyarországi régióból Elek Tibor, Bombitz Attila, és persze a kecskeméti forrásosok: Buda Ferenc, Bahget Iskander, Benes József, Pintér Lajos, Dobozi Eszter, Alföldy Jenő – a feltétel nélküli bizalom társasága. Hatalmas sétáinkra emlékszem a szigeten, rettegtem a vaddisznóktól, csak akkor éreztem biztonságban magamat, ha Buda Feri is velünk jött, meg voltam ugyanis győződve arról, hogy tud beszélni az állatokkal. A táj-régióban tett kirándulásainkra: alföldi borospincék (nem hittem addig, hogy teremhet jó bor a homokon), Kalocsa, Baja, a kihalt fajszi rév… Csónakázás a holtágban, a Dunához ott kerültem közel, amúgy csak a pesti hidakról meg a rakpartról ismertem, és este a szívszorító pillanat, amikor a minket segítő hajó elhagyta a szigetet, és tökéletesen magunkra maradtunk sok ezer madárra l, vaddisznóval meg szarvasokkal. Este a teraszról néztük a Dunát, hallgattuk egymást, és sokat hallgattuk Giont, mesélt a titói évekről, legendás nemzedékéről, és lapjukról, a Sympó ról, a h áborúról, a regényei hátteréről. Legutolsó közös táborunkban többször is elmondta, hogyan tervezi a pesti novelláskötetét… meg sem fordult a fejünkben, hogy hatvanévesen meghalhat. Az erdélyiek, vajdaságiak – nap mint nap szóba került – a kisebbségi helyzetről beszéltek, a forrásosok Kecskemétről meg a megyéről, mindannyian a kánonokról, de még inkább konkrét művekről: ki mit olvasott, jó, nem jó, mi a jó benne, mi nem. Majd’ mindannyian szerkesztők voltunk, tulajdonképpen paradicsomi körülmények között dolgoztunk. * Veránka fantomfájdalom, hiányzik. Sükösd, Érsekcsanád, onnan már szinte magától ment az autó, mint a fogatos ló, ismerős volt az úthajlat, a házak, a veszélyes útkereszteződések, a helyi kocsmák, a mászkáló gyalogosok. Az alföldi városokban rendszerint eltévedek, nem látok vonatkoztatási pontot (hegyeket), de Kecskeméten a Megyei Könyvtárhoz, meg most már a Kerámia Stúdióhoz is GPS nélkül eltalálok. Míg Szegedre járt egyetemre a lányom, sokszor áthajtottam a megyén az autósztrádán, meg kisebb utakon is, ha Gyulára, Békéscsabára mentem. Nem országúton autóztam, hanem valóságos, emlékekkel gazdag földrajzi-szellemi térben utaztam. Kecskemét: Forrás, Füzi Laci, a szír csodaember Iskander, Pintér Lajos, Kriskó János, Dávid Mari, Kerényi György… Ramháb Mária, meg a hatalmas közönséggel tartott irodalmi estek a könyvtárban… a felszabadult beszélgetések… Valahol ott feszülnek Tóth Menyhért fehérre fehérrel festett vásznai, és ha már Tóth Menyhért, Ryszard Kapuściński Lapidárium ai, folytatásokban megjelent esszéi a Forrás-archívumban és a személyes memóriámban… Nyárszentlőrinc, Lakitelek – a Sándorok, Lezsák, Agócs, és az Alapítvány monumentalitásában is otthonos világa… Dobozi Eszter szociográfiáiból ismert pusztuló, megkeseredett tanyasi gazdái, Buda Ferenc tanya-hazái valahol Tiszakécske körül… Otthon lettem ebben a világban. *
