Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Gyáni Gábor: Történészként a Forrásban
131 kommunikatívnak elkeresztelt kollektív memóriában, 6 ez arra indított, hogy ne könyveljem el a 20. századot történelemként, hanem csupán a szerteágazó emlékezet forró tárgyaként, vonatkoztatási pontjaként tekintsem. Arra jutottam tehát, hogy nem következett még el vele kapcsolatban a higgadt történetírói beszéd ideje. Ami nem jelenti persze, hogy a történésznek be kellene szüntetnie a századot (is) érintő vizsgálódásait azért, hogy átengedje a róla való beszédet a laikusoknak és a múlt kortársaiként rá emlékezőknek. Tudomásul kell azonban venni, hogy ha a 20. század továbbra is ennyire forró , amely még nem érett a kulturális emlékezetre, akkor a historikus, a gyakorta az állami történelempolitika által is szított, a public history terében megfogalmazott, ott terjesztett emlékképekkel konfrontálódik. Ez akár természetesnek is tekinthető, aminek az emlékezeti tér időbeli meghosszabbodása az egyik fő oka. A 20. század mélyen megrendítő emberi tapasztalata teszi sokak számára elfogadhatatlanná a szenvtelen, egyúttal tárgyilagos, nem moralizáló történészi beszéd hangütését. Eddig a határig terjedhet tehát az akadémiai történetírásnak az olvasókra, a befogadókra gyakorolt hatása. Mivel azonban a történetírásra kötelezően jellemző tudományos ethosz nem engedi, hogy a történész átlépje ezt a határt, a történetírás tágabban vett tudatformáló hatása különösen beszűkül a mi korunkban. Ha a historikusok közül egyesek mégis túllépnek ezen a bizonyos határon, és a kollektív emlékezet, valamint a public history igényeinek megfelelően kezdik elbeszélni (és kutatni) a múltat, amire jócskán akad azért példa a mai Magyarországon, akkor a 20. század „emlékezeti eseménysora” tudományosnak tetsző álruhát ölt magára. 7 Ha van egyáltalán értelme a történetírás védelmében szót emelni, akkor itt, ezen a ponton van és lehet jelentősége annak, hogy a tudományos ethosszal felvértezett historikus megszólaljon a szakmai mundér becsületét védendő. Az első világháború, a maga közvetlen következményeivel együtt olyan múlt, amely nem egészen vált még történelemmé. Ez okból erősen ki van szolgáltatva a kommunikatív emlékezet hatásának (Trianon-kultusz), és egyúttal a fikcionalizáló beszédmódnak is, ami viszont már a kulturális emlékezet világát gazdagítja. Ennek jegyében vetettem számot Sándor Iván Az éjszaka mélyén 1914 című, 2012-ben megjelent regényével a róla írt bírálatomban. Sándor fikcióját az emlékezésregény típusába soroltam, még ha nem is az író-narrátor személyes emlékezete szólal meg benne, de a továbbra is élénk kollektív emlékezet különös súlyt kölcsönöz a témának. Újabban többen azért emelnek szót a történelem védelmében, mert azt úgymond veszélybe sodorja a posztmodern megismerési szkepszis. 8 Nem osztom ezt a történetírói hevületet, sőt ismételt erőfeszítéseket teszek azért, hogy meggyőzzem kollégáimat, miszerint a történetírás természetét feltárva és egyúttal rámu6 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban . Ford. Hidas Zoltán. Atlantisz, Bp., 1999. különösen 49–66. 7 Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history . In: Uő: Nép, nemzet, zsidó . Kalligram, Bp., 2013. 173–210.; Gyáni Gábor: A történelem jelentése és politikai haszna . In: Uő: A történelem mint emlék(mű) . Kalligram, Bp., 2016. 119–132. 8 Kézenfekvő példa: Richard J. Evans: In Defense of History . W.W. Norton & Company, New York, 2000.
