Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
39 Október 1. A múlt hét valamelyik napján az irgalmasok kórházában jártunk, Á. sógort látogattuk meg, akit megműtöttek, stómát vágtak a hasán, zsákocskát kapott. Ahogy néztem, az jutott eszembe, hogy vajon hány évezred kellett a természetnek, míg kikísérletezte, hogy a végbélnyílásnak a fenekünkön van a legjobb helye. Hisz elvben lehetne akár a hátunk közepén is. Az ember 2012-ben egyetlen műtéttel korrigálja az évezredeket, s áthelyezi a végbelet a has közepére. Október 17. Míg a Madách Kiadó szerkesztője voltam, azaz papíron nyugdíjas, de továbbra is napjában „munkába jártam”, meg sem fordult a fejemben, hogy séta, cél nélküli járás-kelés, nézelődés s ún. egészségügyi séta is van a világon. (Azért „úgynevezett”, mert ha az „ügy” kifejezés valami közösségi, legtöbbször hivatali tennivalót, törekvést, elintéznivalót jelent, az „egészségügy” pedig a közösség egészségét célzó társadalmi struktúrák összessége, akkor a séta semmiképpen sem lehet „ügy”. Én szívesebben mondanék egész- ségügyi séta helyett egyszerűen csak egészségi sétá t, vagy még egyszerűbben egészségsétá t.) Mióta viszont százszázalékos nyugdíjas vagyok, ha csak tehetem, napjában egészségsétálok legalább fél, vagy akár egy egész órát is. Ma is megtettem a szokásos tiszteletköreimet, de most szinte egy novellára valót „összesétáltam”. Először is a szemem gondoskodott a történésekről: a bal szememben a legváltozatosabb arabeszkek és kaleidoszkóp-színek villogtak (attól fügően, honnan sütött bele a nap). S a szívem: ha egy kicsit felgyorsítottam a lépteimet, sietni próbáltam, mindjárt kardot nyomott valaki a jobb lapockám alá, s szaporodtak az extraszisztoléim, kapkodtam a levegőt. Ha valaki akkor hallotta volna a gondolataimat, hogyan beszéltem gondolatban a szívemmel, hogyan szidtam, szinte élőlényként, nevethetett volna rajtam: Szenvedj, kutya! Vagy inkább állj le örökre, de ne nyavalyogj már! Kuss, legyen már vége! Hetvenhét éve szenvedek tőled, szenvedj most már kicsit nálam nélkül! Menj végre a fenébe, én is megyek a fenébe! – Ilyen elmésségeket mondogattam magamban, bátran fenekedve, mert már nagyon is jól tudom, hogy az extraszisztolés aritmiám nemigen halálos. S mondtam még cifrábbakat is, mikor a Jókai utcából kizúdult két alak. (Pozsonypüspöki és a Dolné hony-Alsóvadászi lakónegyed határán jártam, Püspökinek ebben a részében minden utca íróról vagy költőről van elnevezve. Van itt nemcsak Jókai, de Petőfi, sőt Madách utca is, jelezve, hogy akkoriban, mikor ezek az utcák a nevüket kapták, magyar volt a városka polgármestere.) Szóval a Jókai utcából kirohant két alak, de mit kirohant!?, puskagolyóként kivágódott, futni olyan gyorsan, ahogy ezek futottak, már régen nem láttam embert, még futóversenyeken sem. Látszott rajtuk, hogy szinte az életükért futnak. Az egyik egy fiatal rendőr volt, a másik egy vele kb. egykorú roma férfi. Körülbelül húsz méterre előttem a rendőr beérte az előle futót, egyetlen rántással a földre teperte, rátérdelt, két kezét hátracsavarta, s rákattintotta a bilincset. Szakszerűbben nem is lehetett volna az egészet végrehajtani. S mégis olyan valószerűtlen volt az egész, mint egy látomás. Ugyanis egész idő alatt egyetlen hang sem hangzott el, csak a lábak dobogását hallottam, s a küzdőfelek lihegését. Máig nem tudom, valóban láttam-e a jelenetet, vagy ezúttal is csak a felcsigázott érzékeim játszottak velem.
