Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
38 A negyedik út című tanulmánykötetét adják kézről kézre, s jelölnek ki egymásnak benne részeket kommentálásra. Most éppen Szörényi László küldött egy szép részletet a könyv Labirintus című tanulmányából Krasznahorkai Lászlónak. Az idézet témája: a művészet mint létterápia – nem új. Keats már a 19. század elején megfogalmazza, hogy a „bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt” az irodalom az a létforma, amely az embert működésben tudja tartani, olyan áron, hogy „nem kapkod a tények, a ráció után” . Szóval a téma nem új, de ahogy Mészöly megfogalmazza, az új ( „létterápia mint szeretet” , a „művé- szet mint organikus világ létesülésének a folyamata” stb.). Az alaptétel változását természetesen a kor változása hozza: a 20. század végén (s máig) a szeretethiány látszik az emberiség legégetőbb etikai kérdésének. Feltűnően összecseng persze ez a „létterápia mint szeretet” Bahtyinnak a század húszas éveiben megfogalmazott elméletével ( „az együtt érző megértés esztétikailag könyörülő kategóriájáról”), valamint Tzvetan Todorov ún. kritikai humanizmusával, de mindez csak az aktualitását erősíti Mészöly írásainak. S mi, ma, 2012-ben mindehhez esetleg annyit tehetünk hozzá, hogy a művészet mint létterápia fontossága a robotizálódás előrehaladtával, a szabadidő megnövekedésével egyenes arányban kellene, hogy nőjön, ehelyett a gyakorlatban ennek, sajnos, éppen a fordítottját látjuk. Pontosabban: a művészetek sem a szeretet-létterápia, hanem az erőszak, a kegyetlenkedés szolgálatában állnak. Szeptember 22. Döbbenetes: Bán Zoltán András Több mondat Illyésről című tanulmánya (in: Meghalt a Főítész , 2009) nem más, mint Illyés Gyula öregkori költészetének az apológiája, s a szerző érvelése csaknem pontosan megegyezik az én 2002-ben írt Illyés-ébresztő dolgozatom argumentációjával. Mi több: Illyés ekkori költészetének továbbélését bizonyító példái [Tandori D.: (1938–) , Oravecz Imre: Illy és Gyula Szajlán , Illyés Gyula: Kháron ladikján ] is azonosak az én példáimmal. Mi történt? BAZ írása először szintén 2002-ben, de a Magyar Narancs ban jelent meg, nem valószínű, hogy én 2002-ben olvastam a Magyar Narancs ot, sőt biztos, hogy nem olvastam. (Ma is csak ritkán jutok hozzá.) BAZ olvasta volna az én írásomat? (Az az Irodalmi Szemlé ben jelent meg.) Vagy véletlenszerűen is egyezhetnek ennyire a dolgok? – Érdekes, ahogy Bán Zoltán András Illyésnek a személyiségét védi: „Nem is kétkulacsosság ez, sokkal inkább az ezoterikus és exoterikus mondanivaló közti különbségtétel… A Kádár-szisztéma korában Illyésnek, úgy tűnik, a nyilvános, az exoterikus mellett mindig volt egy rejtett, titkos, csak a hívek (vagy a sorok közti olvasás művészetét elsajátítók) szám ára feltáruló ezoterikus mondandója is . ” (S itt nem tudom megállni, hogy Kertész Imre 2014-es könyvének, A végső kocsmá nak a híres zárómondatait, összehasonlításképpen, ide ne írjam: „Mindig volt egy titkos életem. És mindig az volt az igazi.” Eszerint azt mondhatnánk, a szóban forgó időkben Illyésnek is az „ezoterikus”, a titkos élete volt az igazi. – 2017. október 6-án, 82. születésnapomon másolom gépbe az öt évvel ezelőtti feljegyzéseimet.) Úgy tűnik, a kommunista diktatúrát csak az ilyen „ezoterikus”, „titkos” életek bunkerében lehetett átvészelni.
