Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Monostori Imre: Kecskemét- és Forrás-nézőben
108 hallgattuk a régi időknek már-már új dalait, pedig még csak 1980–82-t írtunk. Voltak itt kecskemétiek is: az Erdei Ferenc Művelődési Központból Lángné Nagy Mária, továbbá a később jeles politikatudós Simon János, valamint Pintér Lajos költő, szerkesztő, aki két éven át volt szobatársam egy számunkra bérelt budai lakásban. Közben kutattam Kecskeméten is, még a régi megyei könyvtárban és a levéltárban: Németh László kecskeméti kapcsolatait, ott megjelent cikkeit és a fogadtatástörténetet tanulmányoztam. Az Új Forrás – Forrás kapcsolat a születés(ek) körüli bonyodalmakig nyúlik vis zsza (még nélkülem): a két folyóirat egyszerre született 1969 tavaszán, s mind kettő a „Forrás” nevet, címet választotta és használta – két évfolyamon keresztül. Volt tehát kecskeméti F. és tatabányai F. (Végül ez utóbbi – elvégre a testvérék rögtön évente hatszor, „mi” azonban csak háromszor jelentünk meg – tette ki a cím elé a kissé bugyuta „új” jelzőt. Ennek ellenére még ma is keverik e két folyóirat nevét.) Emlékszem még a hősi időkből a kecskemétiek látogatására nálunk (a megyei könyvtárban volt a gyülekező, melynek közepette Buda Ferencnek lábbelit kellett vásárolnia, mivel elszakadt a szandálja; Payer István főszerkesztőnk nagy pártfogója volt a fraternizálásnak), s aztán mi is megfordultunk Kecskeméten. A nyolcvanas évek közepén meghívtam a szerkesztőséget tatabányai vendégszereplésre: el is jöttek. Az évtized végén, 1988-ban együtt képviseltük H. Danival a Magyar Írószövetséget Varsóban egy értelmiségi találkozón; volt miről tájékozódni az ottani „rendszerváltozással” kapcsolatban. A kilencvenes évek elején Hatvanit megpróbáltam rávenni a nekünk dolgozásra (még Békéscsabára, akkori új munka- és lakhelyére is utánamentem), kevés sikerrel. Pedig kritikát is írtam az egyik kötetéről a Magyar Nemzet ben. (Pintér Lajosról is írtam máshol, nem is egyet, továbbá – 1996-ban – kiadtam egy verseskötetét az „Új Forrás Könyvek” sorozatban.) Volt még legalább egy megbízható közös kapocs a két folyóirat között: a közös szerkesztő-szerzők. Például Sárándi József és Győri László, majd Tóth László és Wehner Tibor szerkesztőtársaim egy időben rendszeresen szerepeltek a Forrás ban. Éppúgy, mint Hatvani Dániel, Szekér Endre és Pintér Lajos, később pedig Füzi László az Új Forrás ban. Eleddig utoljára a 45. közös születési évfordulón (2014 tavaszán, már Jász Attila főszerkesztősége idején: tehát a barátság az én időszakom után is folytatódott) voltak vendégeink a Forrás szerkesztői. (A Vértes Agorája művelődési központban beszélgettünk a szimpatizánsok és érdeklődők körében.) Mindezeket a látszólagos részletkérdéseket – kicsit csapongva tán – azért hoztam ide, mert szépen demonstrálják, hogy a hosszú távú és megbízhatóan tartalmas szerkesztőségi kapcsolatok efféle folyamatos emberi kapcsolatokra épülnek. Az én személyes kapcsolattörténetem is ekként alakult. A már említett 1981-es „betörésem”-et a Forrás lapjaira még 17 írás követte. Három kötetemről egy-egy recenziót közölt a folyóirat. (Az egyiket Füzi Laci írta.) Nem mondom, hogy egyenletes folyamatossággal szerepeltem, de máig tartó rendszerességgel. Újkori főszerkesztő kollégám, Füzi László mint szerző hasonló buzgalommal vendégeskedett nálunk: összesen 26 alkalommal (1994-ben mind a tíz számunkban jelen volt a Balvégzetű évtized című esszésorozatával), s három kötetét mutattuk be az
