Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
37 Szeptember 3. Valamikor, még 1992-ben elkezdtem írni egy verset, Haláltánc címmel, először a második világháborúról, Hitler és Sztálin élethalálharcáról , és Európa háború utáni alakulásáról akartam számot adni, az egészet Bosch Pokolképébe és James Joyce Ulysses ébe inszcenálva, aztán lassan tisztult a szín, a 47-es kitelepítésünkre szűkült a horizont. A mai változatban Leopold Bloom, a fanyar theatrum mundi rendezője (de inkább hoppmestere) a „Sztálin-apánkat” kereső Bene št a fogadónak álcázott pokolban Hitler és Sztálin asztalához ülteti, mint a trinitás teljes jogú tagját, mondván, hogy: Csaló polgártárs, ön a trinitás harmadik telj-jogú tagja, csalásban s gyűlölködésben (a diktátorokra mutat) bármelyik lehet az apja. Közép-Európa háború utáni elrendezése ugyanis legalább annyira Bene š (a „kis francia sakál”) műve, mint Hitleré és Sztáliné. Szóval úgy tűnik, sikerül befejeznem a húsz évvel ezelőtt elkezdett verskompozíciómat. Ez is ritkaság, hogy a szerző kétszer belelép ugyanannak a műnek a folyójába. Szeptember 6. Nem lesz az én szemműtétemből semmi (október 23-ra kaptam időpontot), meg vagyok fázva, náthás vagyok, köhögök, így nem fekhetek föl a műtőasztalra. E., a feleségem hozza a hírt, hogy meghalt A. Vali (kollégák voltak valamikor a rádióban), tüdőgyulladás vitte el. Eddig ha azt hallottam, idős volt, tüdőgyulladást kapott, meghalt, sohasem gondoltam magamra, most (október 6-án belépek a 78. életévembe) egyre a 79 éves Jókai és Korányi doktor jár eszemben: 79 év és tüdőgyulladás, mit mondjak még! – mondta az orvos Jókai betegágyánál. Memento mori! – mit mondjak még?! Szeptember 7. Örök talány a számomra, hogy bizonyos költőfajta miért nem kell a magyar olvasóknak. Például Gottfried Benn. Életérzésem hasonló az övéhez: nincs bizonyosság a létben, egy pillanatra sem lehet megtámaszkodni, megpihenni benne; eddig (78 évig) minden támasz elbillent mellőlem. Adjatok egy biztos pontot! – egy ideig az „Én”, a szubjektum kecsegtetett olyan, amilyen biztos ponttal, a Mittel-verseim óta az is egyfolytában inog, a magyar olvasó feltehetően ettől az ingástól viszolyog. Szeptember 8. Jól tudta Szophoklész, hogy amikor Oidiposz a legnagyobb gyötrelemmel akarja magát sújtani, akkor a szeméhez kell, hogy nyúljon: úgy érzem, mintha karmok vájkálnának a két szememben, hol az egyikben, hol a másikban. Nincs ennél nagyobb kín! De miért bűnhődöm? Mit és ki ellen vétettem, vagy mit mulasztottam el életemben? Apámat agyon nem ütöttem, anyámmal nem vérfertőztem. Egyetlen bűnöm-mulasztásom van: hosszú életem során túl sok sértést tűrtem el másoktól, a világtól, s most már nincs idő a törlesztésre. – A Literá n új irodalmi játékot kezdtek: írók Mészöly Miklós
