Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: Létezésünk: az „ideális” és a „torz” szembesítése (A tóth menyhért-énekek csodája)
85 nyereségemnek is, miért éppen ezzel az írással jelentkezem a Forrás folyóirat kerek számú évfordulóját ünneplő kettős szám egyik felkért résztvevőjeként? Mert a kritikusi elemzésem során bemutatott oximoront aktuális életrecept- énekekké alakító verskötetet kritikám írása során átfordítottam saját magam létezésének magyarázatává. Végül is minden jó alkotás így válik egyben olvasójának önvizsgálatává. Miként is? Családom magyar-örményként, a világ első keresztény államának magyar földre, Erdély fejedelme hívására pár százada elszármazott honpolgáraként él, apám Trianon után Magyarországra áttelepült életét egy zsidó származású, de házasságával már évekkel megszületésem előtt a katolicizmust vállaló asszon ynyal összekötve, élete menetét a felelősségteljes féltések sorozatává avatta. Én magam a háborús, a holokausztot átrettegő, majd a polgári származást bűnként értékelő kommunista rendszerben (ahol apámnak a magát szakmájára utaló megszólítást: „mérnök úr” – „magát uraztatja” váddá formálták) tanultam meg félni minden pillanatban, közben az embermentést és a kultúrafelmutatást vállalva számtalan megalkuvó kompromisszumot végig magamra mérve – mégis a teremtett világ hitét minden élethelyzetben megvalló, a létezésben való keserves ténykedéseim eredményeinek szépségében megnyugvást leltem. Túléltem diktatúrákat, sikerült barátaimat menteni, folyóiratot (a Napjaink at) szervezni, és benne értékes költőket (a Heteket) nemzedéki összefogáshoz segíteni, a Kő hull apadó kútba , a Fancsikó és Pinta , valamint az Apám darabokban című maradandó értékű könyveknek első kritikusa, valamint Oravecz Imre és Tandori Dezső első hazai közlő szerkesztője lehettem, szemébe mondtam Esterházy Péternek, hogy őt tartom a huszadik század második fele legnagyobb magyar írójának, de egyetlen mondatával sem tudok egyetérteni, amit ő örömmel fogadva, legközelebbi találkozásunkkor el is ismételtetett velem, és amikor kollégáim kényszerű és mulandó témák malomkövei között őrlődtek, magam, bár hivatalos támogatás (aspirantúra) nélkül, de Szabó Lőrinc monográfusa és szöveguniverzuma közreadójaként a tudományos életben gyönyört tudtam szerezni magamnak minden leírt mondatommal. Torz alakítások kísérték életemet? Biztosan. De ugyanakkor a segítségnyújtás szépségét magamba gyűjthettem? Remélem. Az én létezésemben is ott érzem az „ideális” és „torz” oximoronját? Feltétlen. Akkor kimondhatom, hogy Pintér Lajos barátom tóth menyhért-énekek című kötete akár az én létezésem oximoronját is felmutatja? Igen, minden bizonnyal! Hadd zárjam írásomat egy magam átélte, Pintér Lajostól eltanult formálású „énekkel”: A napokban, kórházban, egy alkalmi, fájdalmasnak mondott műtéti igazítás szenvedését feledtették az általam korábban nem is ismert főorvos életművemet részletező méltató szavai. Amint a jelenetet utóbb elmeséltem, orvos barátaim rácsodáltak. Mire? Amit írásomban az „ideális” és a „torz” oximoronjaként igyekeztem életreceptként tudatosítani. (Pintér Lajos: tóth menyhért-énekek, Orpheusz Kiadó, 2018)
