Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Orosz István: Kecskeméti képeslapok
44 dobozba. Aztán az évzárón tán még jutalomkönyvet is kapott az, aki a legtöbbet eltalálta. Izgatottan vártam a hétfői feladványokat, amelyeket néha sikerült is megfejtenem, bár a végső győzelem alighanem másé lett, legalábbis nem emlékszem semmi díjra, holott akkoriban még számon tartottam az ilyesmit. Köztudott volt, hogy a feladványokat az iskola könyvtárosa állítja össze, aki akkoriban kezdett újra tanítani, a „sajnálatos események” kapcsán ugyanis meg kellett vonni tőle a bizalmat, sőt az ellenforradalom (ez volt a sajnálatos események hivatalos neve) szellemi előkészítésének vádjával egy időre börtönbe is kellett zárni. A tanár úr magyart és latint tanított, de talán azért, hogy módja legyen a vezeklésre, osztályfőnökként az 1/D, vagyis az orosz tagozatosok is rábízattak. (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy oroszt sosem tanított, sőt nem is tudott oroszul, nota bene az ellene fölhozott vádak egyike szerint 1956 októberében azzal állt elő, hogy Lenin nyelvét ő pedig nem hajlandó tovább tanítani.) Utánaszámolok: 1966-ban lettem a Katona 1/E osztályos gimnazistája, vagyis a kecskeméti Katona József Gimnáziumé. Izgalmas váltást hozott életembe a gimnázium, és e váltásban a pláne a koedukáció volt. Emlékszik-e még valaki, mit jelent a szó? Akkoriban mindenki tudta; az általános iskolában (a Czollner téren) csupa fiúval jártam együtt, a gimnáziumban pedig szebbnél szebb lányok ültek a padokban. Pont annyi, ahány a fiú. Naná, hogy elsőként igyekeztem megfejteni minden faliújságkvízt. Magamtól sikerült, vagy kaptam valami rávezetést, ki emlékszik már arra? Ott állt a könyvespolcunkon, vagy hevert az otthoni asztalon A tékozló ország , lapozgathattam kedvemre, s eljuthattam az utolsó sorokig: Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, / Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat magának az emberiség. Aztán elmúlt egy fél évszázad, éppen ötven év, és csak most borzongok bele: a vers valamikor ősszel, a tanév elején jelent meg a gimnázium faliújságán. Október… november…? Ezerkilencszázhatvanhatban. Éppen tíz év telt el a forradalom óta, amiről senki nem beszélt az iskolában, és otthon is csak suttogva eshetett róla szó, és gyorsan másfelé kanyarodott a beszéd, ha valamelyik gyerek kíváncsiskodva közelebb jött. Már ugrom is a könyvespolchoz, de meglepve látom a dátumot, Juhász Ferenc hatalmas Dózsa-eposza nem ötvenhatra válaszol, korábbi költemény, 1954-ben jelent meg. Azt tehát, hogy „százszor újrakezdjük”, csak a könyvtáros tanár úr aktualizálta a gimnáziumi faliújságra. 1966-ban talán már kevesen emlékeztek a MUK-ra. És ha emlékeztek volna, akkor sem hozták szóba. Nem volt tanácsos megmukkanni. Márciusban Újra Kezdjük, vagyis MUK – terjedt az ötvenhatos forradalom leverése utáni jelszó. Tíz március, száz, sőt százhúsz hónap telt el azóta. Tízszer, százszor, sőt százhúszszor idézhette föl a tanár úr A tékozló ország utolsó sorait, mielőtt a faliújságon megjelentette volna azokat. Ó, mit nem adnék, ha eszembe jutna a többi vers is. Sajnos nem jut. Az viszont igen, hogy az irodalmi fejtörő párjaként matematikai verseny is zajlott a gimnáziumi faliújságon. Az egyik feladványra emlékszem, legalábbis arra, hogy Dürer egyik nevezetes grafikájával, pontosabban a Melankólia című metszeten megjelenő bűvös négyzettel volt kapcsolatos. Vajon a pályázatra szerkesztettem, vagy valamikor később, vajon vezették a kezem, vagy magam ügyeskedtem ki a négyszer négy számból álló lapot, nem tudom