Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Kötődéseim
32 liktusokkal is terhelt együttműködését mutatom be. A Kurucok és cívisek című feldolgozásom, pontosabban vázlatom elsődlegesen két fontos területre kívánta felhívni a figyelmet. Az egyik az volt, hogy a falvak és a mezővárosok kezdettől fogva erejükön felül részt vállaltak mind a katonai, mind pedig az anyagi terhekből. A másik pedig, hogy a többségében felkészületlen, a hadtudományokban járatlan, és rendkívül fegyelmezetlen kuruc főtisztek és tábornokok forrófejűségével, nemritkán személyes önzésükkel szemben a józan és tapasztalt cívisek — a rájuk bízott közösség létének védelme során — a szabadságharc egésze alatt mindvégig annak valós rövid és hosszú távú érdekeit szolgálták. Ugyancsak megtiszteltető volt számomra, hogy később szabadságharcunk 150. évfordulójáról való megemlékezésre is felkértek. Ezúttal is hasonló megközelítést választottam. A Kecskemét és népe 1848 tavaszán című feldolgozásban ugyancsak azt kívántam érzékeltetni, miként élte meg egy számottevő közösség — az ország legnagyobb mezővárosa — a polgári átalakulást, és miként tudta azt segíteni. A folyóirat ezen felkéréseit „levéltárosi” gesztusokkal igyekeztem ellensúlyozni. Ezért néztem körül, milyen irodalomtörténeti emlékek bújtak meg iratkötegeinkben. Előbb Móricz Zsigmond, majd néhány évvel később Veres Péter ismeretlen leveleit tudtam a főszerkesztőnek közlésre átadni. Egy-egy ilyen nagy évfordulóhoz kapcsolódó számvetés során az embert még saját egykori tetteinek, élményeinek a felidézése is meglepi. Csak most döbbentem rá, hogy immár ötödfél évtizedes a Forrás hoz fűződő közvetlen k ötődésem . Mi tagadás, ez a tény nem csekély örömöt jelent számomra, hisz a még élők közül , az alig n éhány jeles költőn és írón kívül , kevesen mondhatják ezt el. Ráadásul a munkatársak szinte mindegyikével jó, többségükkel pedig baráti volt mindvégig a kapcsolatom. Mégis az első három évtized — az említett néhány vigasztaló epizódtól eltekintve — érthetően kevés együttműködést eredményezett. Tanárként arra törekedtem, hogy a történelemórákon a tankönyvek gyakorta ideologikus, száraz, és nem mindig tudományos meggyőződésemmel egyező fejezeteit olvasmányélményeimmel színesítsem, helyettesítsem, olykor pedig tények sorával kiegészítsem. M űvészettörténeti órákat pedig érthetően csak a személyes élmények beiktatásával lehetett tartani. A megváltozott, a kutatói szerepkör öm ben az új megfigyeléseimnek, az új feltárásaimnak az eredményeit csak a folyamatos publikálás révén továbbíthattam egy immár kibővült körnek, e térség múltja iránt érdeklődőknek. Az igazgatás-, a gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásaim összegzéseit azonban érthetően az országos szakfolyóiratokban és a különféle helyi kiadványokban tudtam közölni. Időközben pedig egy új, egy vissza nem térő lehetőség, feladat körvonalazódott többünk előtt: Kecskemét monográfiájának az elkészítése. E széles körű munka, csaknem vállalkozás során nekem a kötet szerkesztője a késői rendi-feudális viszonyok eddig még nagyobb részt ismeretlen másfél évszázadának teljes feltárását és minden jelentősebb területének a bemutatását adta feladatul. Bár ez a kutatás kívül esett célkitűzéseimen, mégis vállaltam ezt az újabb kihívást. Mi sem természetesebb, hogy olykor siettetnénk dédelgetett terveink valóra válását. Sokszor szerencsénkre a körülmények kényszerítik ki, hogy — számotte-
