Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
29 Június 18. Kálnoky László nagy, korszakos versét olvasom, a Szanatóriumi elégi- á t. S hirtelen Tennessee Williams jut eszembe: „Az egész világ egyetlen hatalmas kór- ház, ideggyógyászati kórterem . ” „Úgy éltem a hegyen, melyről magam sem tudtam, hogy börtönöm vagy otthonom,” , így Kálnoky. A „hegy” itt természetesen Thomas Mann Varázshegy ére utal: az egész Kálnoky-vers a saját sors és a Thomas Mann-i opus epizódjainak zseniális egybejátszatása. De a két opust alapvetően az köti össze, hogy a szerző mindkettőben szenvedő birtokosa, lakója a leírt dimenziónak, tartománynak. Azaz bármely leírt tárgy, dolog, személy, fogalom költői leírása csak akkor hiteles, ha a leírtat a leírásban a költő saját egzisztenciája részévé tudja tenni. S hogy miért ilyen fontos ezt most kétszer aláhúzni? Költőink napjainkban írt „haza-versei” azért felháborítóan hiteltelenek, hamisak, mert szerzőik kív ülállókként, végső soron mindentudó váteszként szólnak a „hazáról”, semmilyen közösséget és felelősséget nem vállalnak a „kór-hazával”: ők nem páciensek, hanem kiválasztottak, kívülállók, akik mindent világosan látnak, s ilyen alapon joguk van ítélkezni. – Szól a vasúton túli berekben a csallóközi kakukk. (Este nyolc óra, de még teljesen világos van, és 30 fok meleg.) Én palóc dialektusban kiáltok oda a kakukknak: Kukukkmadár, hány esztendeig élek? De a jövőmondó madár olyan gyorsan és olyan sokat „kukukkol”, hogy nem győzöm számolni. Ugyanakkor a mai nap mindent ígért, csak hosszú életet nem. Egész nap megállás nélkül ömlik a szememből a könny, alig látok. (Az orvosok meg, paradox módon, egyre szárazszem-szindrómáról beszélnek.) A Madáchba azért bementem, de nem sok hasznomat vette a kiadó. Egyébként is már alig lézeng ott valaki, kiköltözött a társaság Somorjára. Lacza Gergő (a rádiós-tudománytörténész Lacza Tihamér fia) lesz az utódom, ma már bent volt, de olyan borzasztó-zavart lelki- állapotban magyaráztam neki a leendő munkakörét, feladatait, hogy nem tudom, mit értett meg belőle. A nagy melegtől szinte eszemnél sem voltam, a szemem továbbra is könnyezett – szóval egyáltalán nem úgy néztem ki, mint aki 100 évig akar élni. Június 19. A pokol valóban itt van, a földön. Számomra most az éjszakák s az ébredés a pokol, mikor vakon pislogok bele a szürkületbe, mert a hajnali félhomálynál is borzasztóbb félhomály van a szememben. Feltápászkodás után vécé, közben próbálgatom a szememet, a jobb tisztul, a ballal még mindig szinte semmit sem látok, hiába törülgetem, csak szörcsög borzasztóan, s ömlik belőle a könny (közben egy kósza gondolat a fejemben: a Madách Somorján az lesz, amivé de facto az utóbbi tíz évben fokozatosan vált: kevésbé jelentős vidéki kis kiadó, aztán lassan majd az sem: elenyészik). A mosdóban a szememet mosom ki legelőször, s mintha átmentem volna a Gyöngykapun (lásd a most megjelent Fél nóta című kötetemet!): hirtelen kivilágosodik a tér, megint látok, megint élek, a pokolból valami más minőségbe kerültem. – Tegnap más jellegű szemproblémám is volt. Este 21.00 után meg akartam nézni a spanyol–horvát futballt (folyik az európai bajnokság!), s megint megjelent a szememben (ezúttal a balban) az a vibráló fénysugár, amelyet valahol már egyszer pokolszivárvány nak neveztem. Ahogy szokott, most is kb. fél óráig tartott, s alaposan meggyötört, mert ilyenkor csak felét látom a nézett dolgoknak, a másik felét a rezsgő szivárvány takarja
