Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
30 (igen, rezsgő , s nem rezgő , mert ebben az – egy ébként palóc idiómában – benne van a zsibogás , sőt a pezsgés fogalma is), s ez valóban pokoli érzés. S kétszer, gyors egymásutánban gyötört meg a baj. S ez még nem volt! De ismerem már a folyamatot. Ezután jön a „háromszor gyors egymásutánban”, s végül már el sem múlik a bajom, leülepszik, nem oszlik el. Június 20. Egyre többet foglalkoztat a halál utáni lét problémája. Nem tudom elképzelni, hogy csak úgy egyszerűen nyomtalanul eltűnünk a semmiben. Nem a vallások túlvilágáról beszélek, hanem arr ól a halál utáni állapotunkról, amelyben a sejtjeink állítólag egy ideig még tovább élnek. Erről a halál utáni furcsa, elszabadult létünkről az orvosok és a tudósok sem sokat tudnak, s ahol szabad a gazda, ott elkezd működni a képzelet. S miért is ne képze lhetnénk el, hogy a föld alatt is tovább osztódó sejtjeink, konzerválódott csontjaink kialakítanak maguknak egy másik Ént (másik tudatot, vö. csere-én a Gyöngykapu című versemben!), s ez csak úgy fog (de fog!, homályosan) emlékezni a megelőző Énünkre, mint ahogy most emlékezni vélünk a sosem látott őseinkre. S tudatosítja (valamiféle sejtés szintjén persze) a fizikai-kémiai bomlás gyötrelmeit is (úgy, ahogy most a betegségeinket tudatosítjuk és szenvedjük). (Apropó: a sejtés szavunk ugyan etimológiailag nem függ össze a sejt- cellula kifejezésünkkel, de a népetimológia valószínűleg a sejtés fogalmát is bekapcsolta az új szó képzésének folyamatába, úgy gondolva, hogy emlékezete, a sejtés szintjén, nemcsak az agykéreg megfelelő részének, hanem a testünk különböző sejt jeinek- celluláinak is van.) Halálunkkal tehát végképp nem érnek véget a kínjaink, csak átalakulnak. Minden halál tetszhalál. A teljes fizikai-kémiai lebomlásig. De talán még utána is. S csak azért nem tudunk róla semmit, mert a híresztelésekkel ellentétben a halál folyamata irreverzibilis. (Ezt a szót csak azért írtam ide, mert örülök neki, hogy eszembe jutott.) Összefoglalva: a halálfolyamat visszafordíthatatlansága ellenére is egyre gyakrabban azon kapom magamat, hogy úgy vizsgálom a majdani halálomat, mintha az a túloldaláról is vizsgálható lenne. Június 26. A mai postámban a folyóiratok között egy rosszul olvasható, piszkoló fénymásolóval készült A4-es lapnyi szöveget is találtam. A címe: Picasso nyilatkozata a jugoszláviai Magyar Szó 1962. november 18-i számában . Az írás érdekes, s bár a hitelességéért természetesen nem kezeskedhetem, idemásolok belőle egy részletet. Feltehetően a feladó is erre a részre akarta a figyelmemet felhívni, mert melléje húzott egy függőleges vonalat: „Abban a pillanatban, amint a művé- szet többé nem nékülözhetetlen lelki táplálék, a művész a tehetségét az új formákkal való kísérletezésnek szenteli, amely végső fokon nem egyéb, mint intellektuális csalás. Az emberek többé nem várnak vigaszt és felemelkedést a művészettől. A kifinomult és gazdag kvintesszenciadesztilláló műgyűjtők inkább csak az újdonságot, a különlegességet, a feltű- nő és meghökkentő hatásokat vadásszák. A kubizmussal kezdve ezeket a kifinomult ízlésű urakat és műbírálókat én is kiszolgáltam különféle furcsaságokkal, amelyek éppen eszem- be jutottak, és az igazság az, hogy minél kevésbé értettek, annál inkább el voltak tőlem ragadtatva. Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás, arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és
