Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fried István: Forrás-évfordulón – nem csak a Forrásról
22 szándékból 1943/1944-ben Forrás elnevezéssel kezdeményeztek folyóiratot, nagy valószínűséggel (bár kifejezetten megnevezve nincs!) a kultúrdiplomáciában jeles érdemeket a magáénak mondható romanista-hungarológus-művelődéstörténész- államtitkár Hankiss János szervezésében és szerkesztésével. A hivatalosságot ékesen dokumentálja, hogy a folyóirat beköszöntőjét a „m. kir. Miniszterelnök”, Kállay Miklós jegyzi, aki Klebelsberg Kuno régebbi tézisét fejtette ki a „nemzeti politika és a nemzeti kultúra szoros egymásmellettiségé”-ről, megszólítván a város és a falu „magyar értelmiség”-ét, felhíván a figyelmet arra: „A mai világ nagy küzdelmében a magyar jövőnek ez a modernül felfegyverzett erőForrás”-a, nevezetesen a politika és a kultúra összegződéséből adódó tudatos cselekvés, akarat álljon „rendelkezésre” a jelenben és a jövőben. A miniszterelnök „feladatjelölését” követi a kultuszminiszter nem túlságosan izgalmas cikke, Szinyei Merse Jenő folytatja a miniszterelnököt. Tormay Cécile nyitja az írók sorát (Hankissnak egyik témája volt az írónő életműve), egy korábbi írásából emeltek ide részletet, ezt egészíti ki Herczeg Ferencnek egy – szintén már korábban publikált – rövidebb elbeszélése. A szerkesztő igyekezett minden írót-költőt bevonni a lap munkájába, mindazokat, akiket egy kormány-orgánum közölhetett (Illyés Gyula Magyar Csillag jának nem mindegyik szerzőjét közölhette). A névsor (az első számokat néztem ezúttal újra) mégis impozáns: Szabó Lőrinc és Weöres Sándor egy-egy versére bukkanhatunk, majd Sinka Istvántól Illés Endréig, Harsányi Zsolttól Németh Lászlóig, a délvidéki Herceg Jánostól az erdélyi Wass Albertig ível a sor. Karácsony Sándor ugyanúgy adott írást, mint Wlassics Gyula „báró és államtitkár”. És kísérleteztek Márai Sándor megnyerésével: A kassai polgárok nyomtatott változatából kiemelt részlet és kommentárja üzent az írónak: számítanak rá. Tamási Áron egy kolozsvári szabadegyetemi előadása a „népiség”-ről talán nem minden ponton felelt meg a kormányzati igényeknek, fogalomértelmezésében a „nemzeti politika” elég látványosan elválik a nemzeti irodalomtól. Íme egy megfontolandó részlet: „Az őrködés dolgában az írónak jut a legnehezebb feladat, mert őt egyedül a hűség kötelezi. A politikus ugyanis a gyakorlati élet útvesztőiben néha úgy elszakad az eszmétől, hogy később meg sem ismeri; a társadalmi újító pedig a saját szenvedélyének zsákutcáiba tévedhet; az írót azonban dolga és hivatása egyaránt arra kötelezi, hogy őrhelyén állva, egyedül az eszméhez legyen hűséges.” Az elkötelezettségre felhívás ellenében hirdeti meg Tamási Áron (e korábbi előadását mégis válaszul szánja a hivatalosságnak) az írói szuverenitás, a tárgyszerű tájékozódás és az erkölcsi helytállás eszméjét. A folyóiratot a történelem változásai sodorták el, a hiányzó magyar sajtó- és eszmetörténet nem teszi egyelőre lehetővé alaposabb értékelését; vitathatatlan érdemei és megkérdőjelezhető elgondolásai mérlegre tételét. Pedig érdemes volna tudni, miféle „Forrás” körül igyekezett a kormányzat összegyűjteni a magyar szellemiség egy részének képviselőit. A háttérintézményként megnevezett Kulturális Egyesületek Szövetségé ről is jó volna az eddigieknél pontosabb ismeretekkel rendelkezni. Vissza (vagy előre) az 1969-es esztendőhöz, mely folyóiratunk történetének fordulópontja. A Kiskunság , melyet egy meg nem nevezett szerkesztőbizottság szerkesztett. Varga Mihály felelős szerkesztővel az élén(?) – egyetlen név a kolofonban – a jelzett esztendőben, annak rendje és módja szerint megjelentette
