Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Tóth László: Az idők változása (Széljegyzetek elszelelt napokhoz, évekhez)
97 Tóth László Az idők változása Széljegyzetek elszelelt napokhoz, évekhez Valamit múlttudatról, jövőtudatról, veszélytudatról… Csoóri Sándornál olvastam, még az 1970-es évek elején, hogy nemzetünknek sem egészséges múlttudata, sem jövőtudata nincs, amit Tornai József nyomán azzal egészített ki, hogy veszélytudata „még kevésbé van”. Melyekkel kapcsolatban a lengyelség első világháború utáni „nemzetté szerveződését” hozta fel példának ( „Mert belül, a lelkében egységes volt” ), de a románság az időbeni s későbbi azonnali helyzetfelismeréseit is említette, amihez hozzátenném, hogy alapvető nemzeti, nemzetpolitikai és -stratégiai kérdésekben a szlovákság is mindig képes volt és képes maradt összezárni. Amire 20. századi történelmünkben nemigen találunk példát, s annak rendszerváltás utáni alakulását nézve már remény is egyre kevesebb mutatkozik rá. Mára ország, nemzet, úgy tűnik, végletesen s végzetesen kettészakadt (vagy – az erős atomizálódás jeleit mutatva – még többfelé?), s szinte (kor)divattá vált – egymást is túlkiabálva – rosszul érezni magunkat honpolgárként is, s nemzetünk fiaként, lányaként is. Amiről Kormos István jut eszembe, aki anno egy totalitárius rendszerbeni hosszú-hosszú félreállítottsága ellenére, hivatalos elismerésének évtizedes késése miatt sem „hitte magát” soha „üldözött költőnek”, mert mint mondja, „úgy éreztem: itthon vagyok”. Márpedig az otthon levés érzése szerintem sem kormány- vagy ideológiafüggő, hanem metafizikai viszony, mely lényegében független attól, hogy jól érezzük-e magunkat odahaza, vagy sem, s attól is, bánja-e „ sok törvényhozó, / mint pusztul el szép fajunk” (József Attila). Hiszen – s itt valami rendkívül lényegeset, részünkről is meghallandót és meghallgatandót mondott Kormos – az anyját is „Az arcán levő ráncokkal együtt: vállalja” az ember. Nos, nemzetünk, hazánk e ráncaival együtt való vállalásának a férfias alázata, s bocsánat a kifejezésért: jó értelemben vett jámborsága, fatalizmusa, önfegyelme, önmérséklete veszett ki mára belőlünk, s vált gyerekes- kamaszos, pubertáskori ideges rángatózássá, nehezen – vagy egyáltalán nem is – csitítható, követelőző idegrohamok elszomorítóan groteszk sorozatává. Holott a Tornai–Csoóri-kettős emlegette veszélytudatra manapság mindennél nagyobb szükségünk lehetne – pártállástól, ideológiai meggyőződéstől, egyebektől függetlenül, melyre akár egy nemzeti kiegyezésen alapuló, távlatos nemzeti minimumot is építeni lehetne. Igaz, nemzeti kiegyezés valószínűleg csak ott lehet, ahol a nemzet – megint csak pártállástól, ideológiáktól, egyéni céloktól és