Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Borsodi L. László: Baka István „apokrif” költészete
73 levető / égen”; „a harangszó a porba bukott / s a köveken guruló zajok / csendesültén milljó törpe tér // elpihen”; „vacsorák buggyanó permetét / őrzi már tüzén a zöld fazék” ( Szonett a délutánról ). A képek nehézkedései, elenyésző formai döccenői ellenére azonban ezek a versek a részletekben, elemi szinten már arra a világra emlékeztetnek, keletkezésük időrendjét tekintve már azt a világot előlegezik meg, amely Baka István reménytelen, Isten által elhagyott, apokaliptikus versvilága. A szonettformában írt versek sora itt megszakad, és olyan szövegek következnek, amelyekben a különféle elrendezésű verstani formánál fontosabbá válik a kép. Az elefánt- bébi ben megvillanó transzcendensre való érzékenység az Egzotikus hajnal ban 22 az új nap születésének a megjelenít ésé ben artikulálódik újra, és – a költői nyelv autentikussá váló folyamatában előrelépésként értékelhető mozzanatként – elmarad a lírai énnek a képi síkra való rámutatás révén önmagát ezen a világon kívül helyező reflexiója, azonban ez a részsiker a formai kötöttség rovására megy, és ha el is kápráztat egy-egy kép („a hold az égbe olvad”), eredetinek mondható szóteremtés ( „bodrulnak apró dús fellegei / e lomha boltnak” – kiemelés tőlem: B. L. L.), a „tükröt fodrozó habok” szószerkezet túldíszítettsége, képzavara (?) és a befejezés köznapisága ( „megszületett az Új Nap” ) jóvátehetetlenül elrontja a szöveget. A kísérlet fontos mozzanatnak tekinthető azonban egyrészt annak a folyamatnak a kiindulópontjaként értelmezve, amelynek során eljut a Baka-poétika a letisztult, kikristályosodott, logikus képvilághoz, egy-egy metaforából egész univerzumot bontva ki, és amelyben már minden apró részletnek megvan a jól meghatározott helye, másrészt utal a következő versre, a Misztikum ra. 23 A nyelvi megformáltság (a sorok szótagszáma, a ritmus, a versbeszéd) tekintetében egyenetlen ifjúkori zsenge több szempontból is fontos aspektusokat tartalmaz. Itt jelenik meg először később a Baka által versnek tekintett költeményekben ritkán szerepeltetett Krisztus , aki „messzi földeket bejárt, / a keresztet elfeledte rég; / velem volt.” Ez a Krisztus az irgalom, a hűség Krisztusa, akinek az alakja a beszélő lélektájain összekapcsolódik az Eszter név által jelzett női princípiummal, aki átvéve a krisztusi képességeket, a lírai én számára (akinek „Minden kötelesség gyilkosom”) az egyetlen vigasz marad. Eszter Baka István költészetének ifjúkori múzsája lehet, aki a soron következő Csillag és virág ban is szerepel, aki ha név szerint nem is került be a későbbi versekbe, mintegy elfödve a személyest, a hagyományba ágyazva Mária Magdolnaként mégis jelen van. Hogy miért nem – például a bibliai – Eszter nyert polgárjogot a későbbi versekben, és miért a szintén bibliai szereplő, a bűneiből megtért nő, az a versek keletkezése teljes körű feltárásának lehetetlensége miatt alighanem örök titok marad. Poétikai érvek alapján azonban arra következtethetünk, hogy a világba vetettségét megélő és azt a hagyomány terében közölni tudó, szerepjátékosként konstruálódó, érzelmi kiteljesedésre törekvő, a szerelemtől elválaszthatatlan, a lét értelmét a transzcendens megtapasztalása által elérhető harmóniában látó és ennek érdekében irgalomra és bűnbocsánatra vágyó beszélőhöz jobban illik Magdolna, aki a Szakadj, Magdolna- zápor ban egyszerre válik a bűnbánat, a kegyelem és a lehetséges beteljesedés kifejezőjévé a Krisztus-sebekkel eljegyzett táj és az én számára. Akár egy valós személy neveként, akár az ószövetségi könyv szereplőjeként értett Eszter neve által jelölt előzményekhez képest Baka István költészetében a Magdolna-hagyományban válik értelmezhetővé a (késő) modernség dilemmája: otthonra lel-e, nyugalomra talál-e az ember a világmindenségben, eljut-e az isteni nyelvbe a szerepjátékosként felfogott alkotó és alkotása. A zsengék felől téve fel a kérdést, úgy tűnik, Baka poétikája útban van efelé. 22 1963. XII. 30. 23 1964. I. 30.
