Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 12. szám - A vers olyan, mint egy titkos szerető (Zalán Tiborral beszélget Ménesi Gábor)
8 rá kellett jönnöm, hogy nincs színérzékem, így lemondtam róla. A szüleim egyszerű emberek voltak, apám kubikos, anyám téglagyári munkás. Otthon nem volt könyvtárunk, mert nem engedhették meg maguknak, hogy könyvet vásároljanak, viszont egészen kiskoromban beírattak a helyi könyvtárba. Mivel látták, hogy mindent elolvasok, ami a kezembe került, karácsonyra mindig könyvet kaptam a Jézuskától, és később néhány sorozatot a szüleim – már nem inkognitóban – meg is rendeltek. Különösen szerettem a kalandos történeteket, Jules Verne és Molnár Gábor könyveit, de a versek nem vonzottak. Amikor Nagykőrösre kerültem gimnáziumba, láttam, hogy abban a városkában mindent Arany Jánosról neveztek el, ebből gondoltam, hogy a költő, mint olyan, nagyon fontos ember lehet, de semmit nem tudtam magáról a költészetről. Egyedül Ady érdekelt, mert imponált nekem, a nyiladozó értelmemnek és támadó érzelmeimnek, hogy az életét tette bele a versbe, és nagyon megragadott, hogy folyton iszik, csajozik és altatókat szed, magyarán, kábítózik. Én is írtam néhány csajozós verset – gyenge próbálkozások voltak Ady modorában –, alacsony növésű gyerekként így próbáltam magamra vonni az érettebb lányok figyelmét. Később, már komolyabban, a katonaságnál írtam érvényesebb, bár még mindig epigon-verseket, ahol lépten-nyomon megaláztak bennünket. Érdekes módon a szüleim – akik nem voltak jártasak a költészetben, de ez is az ő érzékenységüket mutatja – a katonai eskütételre két verseskönyvet hoztak be nekem a laktanyába: Pilinszky János Szálkák , valamint Juhász Ferenc Szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujában és a Mindenség szerelme című műveit. Mindkettő nagyon erősen hatott rám. – Mivel ragadott meg ez a két teljesen eltérő hangütés és versvilág? – Ady-rajongásom után a Pilinszkyvel való találkozás ébresztett rá, hogy létezik egy másfajta versbeszéd is, mely mindenről csak (nyelvi) jeleket hagy, csontvázakat, amelyekre neked kell felraknod a húst a saját életedből, sorsodból. Akkor nagy szükségem volt az elhallgatott kimondás grammatikájára, mert kódolva kellett megírnom, hogy állatok között élek állatnak is méltatlan életet, folyton megaláznak, de tűrnöm kell, nem üthetek vissza, ezért gyáva szar vagyok, és a gyávaságomat is meg kellett írnom, hogy ember maradhassak az embertelen és azzá tevő környezetben. Juhász Ferenc pedig azzal nyűgözött le, hogy kozmikus távlatokat nyitott meg számomra – és a magyar költészet számára –, ő a szavak és metaforák burjánzó dzsungelében talált megnyugvást. Kettejük hatására, de Pilinszky eszköztárával írtam egy kötetnyi verset, mondom, halvány utánzatok voltak, nekem akkor mégis lelki terápiát jelentettek, és sokat segítettek a túlélésben. – A szegedi egyetemre mi vezetett? – Leginkább a tehetetlenség. Nem értettem semmihez, és nem érdekelt semmi. Csajoztam, és erősen ittam, főleg rumot – amiről persze a szüleim nem tudtak –, mert Kenneth Roberts Északnyugati átjáró című regényét olvastam, és abban folyton vajas rumot ittak a matrózok, ami baromira tetszett. A szüleim a legjobbat akarták nekem, azt szerették volna, ha tanár leszek, középiskolás fokon, és