Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 12. szám - A vers olyan, mint egy titkos szerető (Zalán Tiborral beszélget Ménesi Gábor)
9 amikor, mindenféle elképzelés nélkül, dönteni kellett a pályaválasztásról, kézenfekvő volt, hogy – merő időhúzásból – egyetemre jelentkezzem. Nagykőrösre eredetileg angol szakra vettek fel, de már az első órán bejelentették, hogy az összes kollégista oroszt fog tanulni. (Különös, hogy a kollégisták részesültek ebben a kegyben!) Heti öt óránk volt, tehát ha kellett, ha nem, megtanultam oroszul, így adott volt az orosz szak, mellé pedig a magyart választottam. Annyira nem volt fogalmam semmiről, hogy amikor az írásbeli felvételi vizsgán kiírták a táblára a kidolgozandó tételeket – Vörösmarty Mihály Szózat című versét kellett elemezni –, a költő nevét „Vörösmarthy”-ként írtam fel a papírra. A felügyelő tanár kicserélte a lapot, megrázta a fejét, ebből sejtettem, hogy semmi esélyem nincs. A szóbeli vizsgán Illyés Gyula Bartók című versét kaptam. A zenét mindig szerettem – zenei általánosba jártam, jazz-dob szakot is végeztem –, Bartókot ismertem, Illyésről még csak nem is hallottam, de feltételeztem, hogy a költő Bartók muzsikájával foglalkozik a költeményben. Beszéltem ágaskodó lovakról, mindenről, ami eszembe jutott, csak a versről nem. Végül nagy meglepetésemre felvettek, de a költészettel egy ideig megint nem foglalkoztam. Majd amikor az egyik egyetemi társam megjelent a Tiszatáj ban, arra gondoltam, ilyen verseket én is tudok írni, sőt még jobbakat is, elővettem a katonakori zsengéimet, és megjött a kedvem az íráshoz, mi több, az átíráshoz is. Néhány verset beadtam Ilia Mihálynak, a Tiszatáj főszerkesztőjének, aki az egyetemen is tanított. – Személyesen vitted be neki? – Igen. Bekopogtam, égett a pofámon a bőr. Máig nem szeretek szerkesztőségekbe járni, mert a szerkesztő többnyire úgy néz rád, mintha másik bolygóról érkeznél, és zavarni mered a rossz műveiddel. Éppen ezért szerkesztőként mindig igyekeztem kellemessé tenni a hozzám betérő szerzők ottlétét. Ilia azt mondta, menjek vissza a válaszért két hét múlva. Amikor, megint csak égő képpel, újra bekopogtam hozzá, közölte, hogy három verset elfogadott a leadottakból, a többit visszaadja, azokat dobjam ki a szemétkosárba. Az egyik kezével adott, a másikkal elvett, mondanom sem kell, mennyire haragudtam rá abban a pillanatban. Hazamentem, és elhatároztam, hogy csak azért is megmutatom neki, hogy ki vagyok én. Egy hét alatt írtam tíz új verset, olyanokat, amilyeneket Ilia elfogadott. Bevittem azokat is, megint két hét múlva kellett visszamennem, akkor elém tolta a paksamétát, és csak annyit mondott, maga sokat ír, majd másról kezdett beszélni. Rájöttem, hogy ha tényleg jó verseket akarok írni, rendesen meg kell tanulnom a mesterséget. Elolvastam a verstanról mindent, amihez hozzá lehetett jutni, és csak akkor kezdtem újra írni, amikor már volt fogalmam arról, mit és hogyan kell csinálni. Az egyetem végéig összegyűlt egykötetnyi versem. – Beszélnél az egyetem közegéről, a városhoz való viszonyodról és ottani barátságaidról? – Szerencsés voltam, mert bekerültem az Eötvös Kollégiumba, ahol olyan emberekkel ismerkedtem meg, mint Pelczer István, Totik Vilmos, aki alig harmincévesen akadémikus lett, a szobatársam, Krajcsi Péter, aki Saint Louisban tanított… Erős csapat jött össze – különösen a reál szakosok vitték sokra –, én afféle mókamesterként találtam meg köztük a helyemet, ha csak tehettem, bulikat
