Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
104 címszereplő idézőjelek közé tett monológját adja hírül: s ez nem más, mint a szerelmi bánat okának részletezése, a környezeti leírással együtt történő megfogalmazódása. Ebben a versben a csermely, a futó szél, a hab közvetítése bizonyul hiábavalónak; a „hajnalarczu/tündér alakban” kelő „vezér tűz” sem képes eljuttatni a „szöghajú lány”hoz az üzenetet. Az idézőjelet követő négy strófa egyrészt visszamondja a közvetítők (futó szél, csermely, szél fuvalma) kudarcát, a közvetítő eltérülését a céltól, másrészt úgy fejeződik be a vers, hogy a panasz szavát a halált jelző halk „zaj”-já (bús zöngelem, szél és patakzaj fuvalma) csöndesíti. Itt és másutt a völgy motivikus helyzete hangsúlyozódik. Ez a völgy a valaha volt és tűnt boldogság helyének fogható föl, benne a védettség, akár egy idilli tér formálódik meg, s ezt A völgyi lakos ban a hársfasor, a csermely, a futó szél, a hab formálja érzékletessé. A völgyi lakos legfeljebb szavával, keserves hangjával, könnyeivel tud üzenni, a följebb idézett közvetítők azonban ezt az üzenetet nem tudják célba juttatni. A csalogányhoz című vers második és utolsó sora árulja el, hogy újólag „A völgyek ifja” a szenvedéstörténet szereplője, de itt már nem szólal meg, szerepe a „hallgató”-é; a „történet” elbeszélője párhuzamos történetmondása (a csalogány megszólítása s a völgy ifjának sírba szállása) mintegy kiteljesíti az előbbi vers helyzetérzékeltetését, s részint a völgy motívumával jelzi az egymásra vonatkoztathatóságát, részint a csalogánydal fölfedezésével utal a tágabbi összefüggésekre, az európai lírával történő terminológiai rokonulásra. Ez utóbbi annál lényegesebbnek tetszik, minthogy az elvesz(t)ett boldogság (Vörösmartynál igen összetetten: veszteség és veszés, Keatsnál sokatmondóan: forlorn, megismételve) történetébe lép be a költészet jelképeként feltűnő csalogány, melyhez szólással (mint volt róla szó) a vers kijátssza a hozzá fűződő képzeteket: „ Egekre csattogsz hathatós daloddal ”; és ez a fölfelé irányuló ének az, ami nem segíthet a völgyek ifján, hiszen „ De nem hat a sír mélységéhez szavad ” – a felfelé és a lefelé összeegyeztethetetlennek bizonyul. Míg a csalogány ott él időtlenül az időben: hiszen a „tavasznak édes éneklője” , de „zengeni fogsz te még több tél után is” , a völgyek ifja az életidőhöz van kötve, a veszés és veszteség érzelmeinek van kiszolgáltatva. Minek következtében a Vörösmarty-vers „drámaibb”, közvetlenebbül, így kevésbé vagy egyáltalában nem él a szimbolizálással, míg a csalogánydal és a költészet azonosíthatóságában, éppen az odaérthető irodalmi kontextus okán, nem kételkedik, Keats ódája nem pusztán a műfaji jellegből következően egy korszak, egy helyzettudat, egy érzésvilág emblematikus versévé tudott válni, a halhatatlan madár és a halandó, madárdalt halló/hallgató együttlétéből fakasztja föl a költészet/líra jelképet, nála ez a dal nemcsak az „egekre csattog” (noha a Vörösmarty-vers is jelentékeny módon elmozdul az egyetemes felé), hanem a bibliai múltban éppen úgy jelen van, mint az óda által megjelenített éjszakában. Vörösmarty csalogánya is átlelkesíti környezetét, a berkek zengővé lesznek a dal által, de a völgy ifjának sorsa elválik a halhatatlan csalogányétól, Keats halandó hallgatójától eltérően története lezárul. Hogy ezzel azonban a motívumtörténet nyitott maradjon: egy korábbi vers, A bujdosó veti föl a magas és mély ellentétének lírai változatát: „Nem kerülöm völgyeidnek / Szent homályát, rémeit, / Sírva járom fellegekre / Nyúlt hegyidnek bérczeit.” A „szent” csupán jelzői szerephez jut, a rémeit tárgy szinte kiszorítja a homály ból. A bús vándor (1822) felsorolása a kietlenné lett világról hoz hírt: „Hegy, szikla, völgy, tenger meg nem tud tartani” ; a vers másik helyén a lapuló hegyekről esik szó, „S a vőlgy veled mély semmiségbe sűlyedez”. Sem hegy, sem völgy nem lehet a vándorlás vágy- és végpontja. „A nagy világba kell merűlnöm, és azon / Vigasztalanul a sírig bolyganom.” Ez új helyzet, ez elfordulás a völgy „tematikától”, amely noha az „égig nyúló hegy”-ekkel szemben még őrzi az ártatlanság, az érintetlenség ígéretét.
