Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna (Részlet egy önéletrajzból, 4. rész)
74 tud csapni, hogy elhiszem, hogy elhiszi, tényleg fájdalomcsillapító, amit kap. De anyuci, minek adjak, ha úgysem használ? Mert azért használ néha, mondja erre. Van nekem egy pszichiáterem is, elég régóta, vagy tíz-húsz éve is megvan, valahogy összetegeződtünk egy fogadáson, sajnos ezzel még nem lett vége. Azóta hozzá járok, de pénzt nem fogad el. Mondjuk, ez az egy mázli az életemben. Felír nekem ezt-azt, depresszió ellen, de néha nagyon elfajul a dolog. Tegnapelőtt muszáj volt elmennem hozzá, mert lejárt az egy év, amire a házorvos kiírhatja a gyógyszert, pedig már elhatároztam, hogy nem megyek többet hozzá. Viszont ha más orvost keresek, azt meg kell fizetni. Pénzem meg nincs erre. Ahogy megyek befelé, parkolási cetlit váltok, aztán fordulnék be, de egy eszelős rám dudál. Erre úgy megijedek, hogy visszatolatok, és rosszul mérem be a távot, nekimegyek egy sárga cölöpnek. Kiszállok, jó nagy sárga kriksz-krakszok a vadonat Toyotámon. Bassza meg. Azt hittem, lecsillapodtam, amikor fölmentem hozzá. Nem nézel ki valami jól. A múltkor jobb színben voltál. Mondja. Hát ne csodálkozz, most karcoltam meg a kocsit egy idióta miatt, legalább háromszázezer lesz. Ugyan, ne foglalkozz ezzel, te vagy a kocsiért, vagy a kocsi van érted? Azt kellett volna mondanom, te ugyan hányszor karcoltad meg már a kocsidat? És egyáltalán, van neked feleséged? Mert ha lenne, nem néznél úgy ki, mint a fekete-erdei rém. A hajadat mikor vágtad utoljára? És az a hordó hasad! Sajnos hallgattam. Hiszen szükségem volt a gyógyszerére. Hogy képzeli, hogy engem kritizálhat? Van fogalma arról, miken megyek én át? Volt már valaha depressziós? Egyszer azt mondta, igen. Mindegy. Az egész miatta volt, mert már a gondolatára görcsbe rándult a gyomrom, hogy el kell mennem hozzá. Ugyanis előző alkalommal, amikor megbeszéltük, hogy megyek, és már ott voltam, azt mondta, nem jó, tele vagyok beteggel… De hát tegnap megbeszéltük, mondom. Az tegnap volt, mondta. És akkor én még képes vagyok elmenni hozzá újra, annyira nincs pénzem. Ebben a hőgutában. Amit nevezhetünk nyaralásnak is, ha tetszik. Negyven évvel korábban Csoóri Petrit javasolta nekem, őt olvassam, a legjobb a fiatalok közül – mondta. Nekem Petri nem jött be, túl nyers és politikus volt, persze olvastam azért. Kormos István pedig a legelső találkozásunkra egy Székely Magda-kötettel érkezett, ajándékul hozta. Őt viszont nagyon szeretem azóta is. Az irodalomban akkor kialakult rangsor volt, megkérdőjelezhetetlen. Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky. Nekem ők voltak a legfontosabbak. Ma már nincs ilyen rangsor. Mindegyik szekértábor mást istenít. Ez aztán odavezet, hogy sokszor el sem olvassák a másik táborból valókat. A szétszaggatott megjelenési lehetőségek miatt előfordulhat, hogy valaki kap valami rangos díjat, én meg egy sort sem olvastam tőle. És a díja sem változtat ezen. A „szekértábor” idilli, múlt századi kifejezés arra, amit ma kemény gettóháborúnak mondok. Holott elvileg értelmiségiekről van szó. Írókról. Miről is beszélek én? Hiszen az igazi háborúkat is mindig az értelmiségiek robbantották ki, a nép fiai meg vitték a bőrüket a harcba. Az „értelmiség” meg fanyaloghatott azon, amit okozott. Nagy Lászlóval személyesen soha nem találkoztam, 78 januárjában meghalt, 52 évesen, én akkor még csak szerettem volna költő lenni. Kaptam már elismeréseket, kiadásra várt a kötetem Kormos Istvánnál, mindazonáltal én Nagy
