Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna (Részlet egy önéletrajzból, 4. rész)
75 Lászlótól magától szerettem volna visszajelzést kapni. Nem nyugodhattam addig. Elküldtem József Attila a Mama sírjánál című versemet az É S-hez, Nagy Lászlónak címezve. Meg is jött a válasz: „Átadtam Alföldy Jenő versszerkesztőnek a verset, de mivel a mostani szám már tele van, csak később jelenhetne meg ez a szép költemény.” Ma is őrzöm persze a levelet, én ezt tartottam igazi belépőnek a költészetbe. Ott voltam a temetésén, tele volt a Farkasréti temető. Egyszer azonban láttam, emlékszem, a Küldetés bemutatóján jött lefelé a Puskin mozi széles lépcsőjén Kósa Ferenccel. Jelenség volt. Úgy gondolom, mellette mindenki érezte a jelentőségét. Nem csupán a költőét, hanem a saját magáét is. Nem fogalmazhatódott ez így meg bennünk, de valahogy mindenki visszafogta magát mellette. Nagy Lacika – így emlegették barátai – mellett nem lehetett mellébeszélni. Utólag így tűnik. Verset is írtam erről. Csoóri a másik nagy költőm volt, másképp. Körülötte mindig nyüzsögtek, odatülekedtek hozzá, alig lehetett megközelíteni. Ő már akkor is közéleti szereplő volt, el- és betiltották, amit Nagy Lászlóval nem mertek megtenni. Nagy László ikon volt életében, nem csak gyönyörű, éremre való arca miatt, vagy ahogy Végh Antal mondta: a glória miatt, amit ő látott a feje körül. Nagy László volt a mi szentünk, ezt aláírom. Nem féltünk annyira, ha tudtuk, hogy ő is él. Élhet. És kiáll értünk. Az erkölcsi nagyságot át tudta menteni a verseibe, és ez valóságos erővé vált. Megteremtette a sugárzást, az erőteret maga körül. Szebb lett az élet a költészetétől: ha csak a címeket nézzük. Gyöngyszoknya, Menyegző, A vasárnap gyönyöre. Merészelt ilyen verseket írni, mikor az egész életünk fuldoklott a hazugságoktól. Az egész lényét ezzel a verssorral tudnám jellemezni: „Kísérlet a bánat ellen.” Ez a kísérlet hatott ránk is, nemcsak a költőkre, akik olvasták, hanem mondhatom így: egy nemzetre. Persze akkor más volt egy nagy költő akusztikája, több százezer kötet óriási hatást jelentett. Legalább a nevét mindenki tudta, az is, aki nem volt „tudatos” magyar. Most a Wikipédiában Nagy László méltán híres kézilabdázó előbb ugrik ki, mint a költő. És az országnak csak minimális része kapcsol arra, hogy Ki viszi át a szerelmet, pedig ez a legismertebb verse. Ha költő, akkor inkább Lackfi János vagy Varró Dániel jut eszükbe, hiszen ők vannak a tévében, a legolvasottabb újságokban. Ők az eladhatók. Nagy László nem „viselte” nagyságát, mi viseltük az övét. Biztos tudta, hogy ott van a legnagyobbak között, hiszen egyszerre élt Nagy László, Pilinszky, Weöres, Csoóri, Orbán Ottó, Juhász Ferenc, és valakit biztos kifelejtettem. Ilyen még a Nyugat nagy nemzedékében sem volt. Akkor Babits és Illyés volt a költőfejedelem és Szabó Lőrinc, József Attila meg a kis prolicska költő. Halála után ez egy csapásra megváltozott. Nagy Lászlónak nem kellett meghalnia a nagysághoz. Lehet, kegyetlenség ezt mondani, de mindent megírt a haláláig. Ahhoz a műhöz már nem volt mit hozzátenni. Ilyen a sors. Az utána következő legnagyobb – Tandori – épp most
