Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna (Részlet egy önéletrajzból, 4. rész)
73 is. Talán már írtam, de biztos vok benne, hogy igazából a visszaemlékezéseidet nem irodalmi lapokban kellene tolni, hiszen nem az érintett belterjhez kell szólni, ahhoz a belterjhez, ami visszaránt, ami (ön)cenzúráz is. Erzsit a zászlókra! Lobogj!!” Ezek után jöhet az a „kedvesebb” levél: Kedves Erzsébet, elhallgatva mindenféle rissz-rossz reménykedést, határozottan hittem abban, hogy a kettőnk közé férkőzött lidérc előbb-utóbb arrébb röppen. Már látom is a szárny emelkedését. Jobb karácsonyi hírt nem is küldhetett volna, mint amit a verseiről mondott. Talán-talán belátja, hogy kritikusi szerepemet is miért siettem átruházni másokra. Elsősorban Kormos Pistára. A fájdalom és a sértés helyett a figyelem jutott szóhoz. A kíváncsiság, amely nem botlik el egy félreérthető szóban, emlékben, nem botlik el saját kötelékeiben. Az új esztendőben sok mély lélegzetvétel örömét kívánom. A testi és lelki felszabadulás reményében. Szeretettel üdvözli: Csoóri Sándor Siker és katasztrófa Hol voltam én még akkor a testi és lelki felszabadulástól? 1976-ban, vagy akkortájt. Most, 2019-ben, 43 évvel később már túl vagyok minden testi és lelki felszabaduláson. Ő már nem él, de élnek még régi szerelmeim, vagy meghaltak ők is. Az előbb lementem cigiért, ma már messzire kell menni a nikotinadagért is, azt hiszik a marhák, hogy ezzel, aki rászokott, az majd kevesebbet szív. Dehogy. Az elérhető nikotingyönyörért bárhova elmegy a dohányos. Sőt. Még hősnek is érzi magát, mert nem olyan könnyű megszerezni az élményt, mint tíz-húsz éve. Olyan idióta hőség van, mint amikor Tuniszban vagy Krétán nyaraltam, és estefelé kidugtam az orrom a szállodából. Most itt, Zuglóban, délután háromkor azt az élményt élem, talán eltolták ide a mediterránt, lehet. Klímaváltozás. Mondják. Én most éreztem először, és nem esett nehezemre. Mintha nyaralnék itthon, és nem is kerül pénzbe. Kihalt a zuglói utca, pedig hétfő van. Anyám megette reggel a déli gyógyszeradagját is, mert nem figyeltem oda, annyi baj legyen. mindmegette.hu. Egyébként olyan szívszorítóan tudja előadni a betegséget, Bajor Gizi hozzá képest kismiska. Kisgizi. Kislányom, olyan rosszul vagyok, soha még ilyen rosszul nem voltam, adjál nekem egy tablettát. Milyen tablettát, mid fáj? Mindenem. Ezt játssza két éve hol velem, hol a húgommal. Édesanyám, akkor szóljál majd, ha jól vagy. Mert két éve mindig fáj valamid. Azt szeretnéd, hogy börtönbe kerüljek miattad? Miért? – néz rám döbbenten. Mert túladagolom neked a gyógyszereket, és egyszer csak meghalsz itt nekem. Dehogy halok meg, csak adjál valamit. Próbálom elterelni a figyelmét, adok neki vizes törülközőt a homlokára, azzal elvan egy ideig, megúszom a gyógyszert. Már vitaminokat sem adhatok, mert tegnap bevallotta, hogy ő mindennap vesz egyet a kalciumtablettámból, amit én is adok neki fájdalomcsillapítóként. Néha. Sokszor annyira be
