Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
7 nézzen, amikor a matróna, kezét fia karjába öltve, szokásához híven utolsóként betoppant a szalonba, s feltárta előttük csontjára aszott, májfoltos alkarját, a tunika alól előbukkanó visszeres lábait. Marcell érezte, hogy elpirul. Mindig hajlamos volt mások helyett szégyenkezni. Emília megállt a szoba közepén, kivonta karját a fiáéból, s így szólt: Meglássák, eljön az idő, amikor minden nő ilyet hord majd Pesten. Mert ez a ruha a nők felszabadulásának a szimbóluma . Nem mozdul, ki sem nyitja a szemét, amikor a könnyű léptek elhaladnak a feje mellett, s a szomszéd nyugágy halkan megnyikkan a másik súlya alatt. – Ne tegyen úgy, mintha aludna, Marcell kedves! – S ha tényleg alszom? – Még mindig haragszik rám, ugye? Most odafordul, ránéz a feleségére. Valóban a halványzöld tunika van rajta, melynek derékszögű nyakkivágásán virágos palmettadíszítés fut körbe. És ahogy Amália kissé előrehajol a nyugágyon, a kivágás meghajlik, a ruha szegélye árkot formál keblei felett. – Szoktam én haragudni magára? – kérdi tőle. – Hát szokott. Amália az ölébe teszi a kis neszesszerét, előveszi belőle a cigarettatárcát, gyufát. Nemigen illik a kezébe, ügyetlenül kocogtatja a cigaretta végét a tárcához, ahogyan azt az évek során tőle elleste. – Maga olyan csöndes haragvó, drága uram. Befele morcoskodik. És ez ros zszabb, mintha lekiabálna. Sercen a gyufa, Amália kettőt pöfékel, majd undorodva elhessegeti arca elől a füstöt, és a meggyújtott szálat odanyújtja Marcellnek. – Hogy mit szeretnek ezen a bűzrudacskán! – Akkor ne csinálja. – Csakis maga miatt. Elveszi a Caporalt, mélyen leszívja. Amália megböki a vállát. – Akkor nem haragszik? – Magára nem, inkább magamra. – Az én ötletem volt. Én javasoltam Emíliának… – De én mondtam rá igent. Nem lett volna szabad. Nekem ehhez semmi közöm. Nem kellett volna beleavatkoznom a helyi ügyekbe. – Akkor mondja azt Emíliának, hogy nem sikerült megtudnia semmit. Hogy próbálkozott, de az itteniek nem akartak szóba állni magával. Felejtse el. – Nem tehetem. – Már miért nem? A többiek közül senki sem tudja az igazságot. – Viszont én tudom, és az elég. Amikor feláll, érez egy kis szúrást a mellkasában, de hamar elmúlik. Amália belékarol. – Na jöjjön, menjünk uzsonnázni. Komótosan ballagtak a sétányon a ház felé. Jobbról és balról lila virágokkal teli rododendronbokrok sora kísérte őket. Hátuk mögött a nap már elérte az olajfaliget ágainak csúcsát, fénye darabokra tört, hosszú csíkokat rajzolt a bokrok virágaira és a murvára a lábuk előtt.
