Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
6 Hász Róbert Fábián Marcell és a táncoló halál Amikor kinyitja szemét, a lugasra fölfuttatott szőlőindák levelei homályos foltokká olvadnak a villódzó napfényben. Enyhe szellő lengedez, langyos lehelet csupán, de ahhoz elég, hogy halk neszezésre bírja a leveleket a feje felett, és magával hozza a sós víz illatát a partról. A terméskőből rakott kerítés eltakarja ugyan a kilátást, de nem zavarja. Nem győzi csodálni az építők leleményességét, ahogyan kötőanyag nélkül egymásra illesztették azt a rengeteg formájú és méretű követ. Mintha mindegyiknek eleve elrendelt helye lett volna a többi között, és csakis azért törtek ilyen sajátos alakra és darabra, hogy később ide, ebbe a kerítésbe kerüljenek. Ha közel megy a kerítéshez, lábujjhegyre áll, láthatja a kikötőt, a rivá t. De most nincs kedve felállni és megtenni azt a néhány lépést. Legszívesebben újra behunyná a szemét, és átengedné magát a félig öntudatlan, lebegő bóbiskolásnak. Ha bármi értelme van ennek a nagy utazásnak, akkor azok a nyugodalmas órák, amiket délutánonként itt, a lugas végében eltölt. Háromnegyed négy, lassan ideje az uzsonnának. Ahogy visszapattintja az óra fedelét, mint végszóra, lépések csikordulnak a murván a kert túlsó végében. Vászontopánkák puha, könnyű léptei az apró kavicsokon. Behunyja a szemét, elképzeli feleségét közeledni a sétányon, csupasz karjainak mozgása követi csípőjének ritmusát, miközben a nap fénye átszüremlik a tunika vékony szövetén. Itt lent most ez az őrület, a tunika, egy szál ruha, fűző és egyéb kiegészítők nélkül. Minden nő tunikát visel – igaz, csak otthon, házon belül. Mi a baja vele, hát nem izgató?, kérdezte tőle Amália minap, amikor először vette fel a halványzöld, fél lábszárig érő ruhát, és megpördült maga körül. Ma mindegyik nő ilyet fog felvenni. Még a vénasszony is! Nem tréfált. A Feszt Piroska, a Szabó Bori, na és persze Plókay Izabella, akinek állandó vihogása, pengeéles hangja is hozzájárult ahhoz, hogy Marcell délutánonként a kert végébe száműzze magát, és akinek talán mégis tartózkodnia kellett volna a tunika viselésétől, tekintettel a birsalmára hajazó alakjára, meg annak a kőolajüzletben utazó Albertnek a neje, akinek sosem jut eszébe a neve, az a szende, félénk és visszahúzódó akárhogyan is hívják sem volt rest tunikát ölteni, méghozzá rikító vöröset. Na de hogy a háziasszonyuk, szegény Emília hagyta magát rábeszélni erre az öltözékre, az ő korában, hetvenhárom évesen! Nem is tudta, zavarában hova (részlet)
