Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Zelei Miklós: Gyilkos idők (Epikus improvizáció, I. rész)
6 – Onnan, hogy itt tartom a vállamon, alszik, és nem hány. – De ezt nem az orvos mondta. – Nem. De ha itt volna, ezt mondaná. – Honnan tudod? – L átná, hogy ez történik. A gyerek alszik, érzem, ahogy ártatlanságának szaga elnyomja a betegség, a baj szagát. A hányásszagot, a lázas izzadtságszagot. Ülök , tartom a karomban, szinte érzem, ahogy gyógyul. – Feküdjetek már le! – Nem lehet. – Nem csinálhatod ezt. Ilyenkor már rég ágyban szokott lenni. És az ágyban kezdődne minden elölről. De már nem mondom, hanem csak gondolom. Az ártatlanság illata elszáll. Folyosó nyílik a sötétben. A túlsó végében a feleségem az ágyunkban, ebben a végében én, a piros Erika fotelben, ami a szoptatós fotel volt nem is olyan rég, és szorítom magamhoz a gyereket. Mindkét kezem megtelik vérrel, és ezen a most megnyílt folyosón a gyerekünket teljes erőből hozzávágom az anyjához. Betörik az orra, véres arccal hány ki mindent, amit sikerült benne tartani, bepisil, nem jön ki hang a torkán, széttárt karral fekszik. A folyosó közepén egy sötét gombolyag ül . Érzem, hogy jelen van. Nemcsak ott a folyosón, hanem bennem is elterpeszkedik. Nem történik meg, amit átélek . Az utolsó töredékpillanatban a folyosó becsukódik, és amikor fölriadok , már hajnalodik, a gyerek békésen alszik a vállamon, a feleségem az ágyban. De mindennap látom a gyerekem véres arcát, látom, ahogy nem tud felsírni, és széttárt karral fekszik. Ez a büntetésem. Egyszer leírom majd a fekete homp külsejét is. * Bent a vízben. Ahol már nem ér le a lábunk , de még ott a bója. Leviatánozunk. Ami ugrándozó csapkod ás t, tekergő fickándozást jelent, dobáljuk a labdát egymásnak, a két kisgyerek meg én. A leány a nagyobb. Az ő lábuktól már szinte végtelen messzeségben van a tófenék. Süppedős, könnyen felzavarható homok. Egy váratlan hullám elviszi a labdát. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy hagynom kéne már . Vigye. De még kicsúszik a számon: – Hozd vissza! A kislányom utánaúszik, és a következő hullám elborítja. Az egyik kezemben a kisfiam, a másikkal fogom a bóját, a kislányom nem látszik sehol. A következő pillanatban az egyik keze a v íz fölött kap aszkodik. Azután megjelenik a feje is, jobb hóna alá szorítva hozza a labdát. De ahogy a keze a víz fölött, a kép örök. * Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amelyiktől kezdve csak abban bízhatok, hogy senki nem fogja elolvasni, amit írok. Az ajtóból a rétre látunk, az ablakból a város felé látnánk, ha volna ablak. Ilyen lakrész. Szoba, kifelé jövet a konyha, és rögtön a keskeny udvar, onnan látszik a
