Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Zelei Miklós: Gyilkos idők (Epikus improvizáció, I. rész)
7 rét. Akár még szép is lehetne, de nem az. A holmijaink szépek, arra jut pénz, új porcelán tányérok , ropogós damaszt ágynemű. Ezüstkanalak, amelyeket nálunk felejtett a történelem. Csak nincs hová bevinni őket , arra nem futja. A hosszú ház folytatása a fantomól, amelynek már a helye se látszik, de én tudom, hogy ott volt. Reggelenként hallom a fantomdisznók fantomvisítását, zörög a fantommoslékos bádogvödör. A múlt. A volnaablak alatt, a képzelet fény é ben a gyerekágy, benne egy bőgő húscsomag. Ez nem fantom, bőg rendületlenül. A legnagyobb fiam. Hogyan került ide? És mikor megy el? É n is gyerek vagyok. Bejön az anyja, elcsitítja. Csönd van. Mintha ott se volna. Amikor az anyja elmegy, újra bőgni kezd. F ölfedezi, hogy nincs ott, és azonnal bőg. Belecsípek a fenekébe, még hangosabban bőg. Így védekezik. De megint belecsípek. Piros lesz az arca, úgy üvölt. Még foga sincs. Állok a kiságy mellett, és félek. Szerencsére hamar fölbomlik ez a házasság. Rekordokat döntve árad a folyó, magasítják a gátakat, de magasodik a víz is, erősítik a védelmet, de erősödik az ár is. Átszakad a gát! A felkiáltás kérdés. És egy vállalati autóval megjelenik a feleségem aggódó anyja, hogy összecsomagoljon minket, és egy másik városba vigyen. – Én maradok – mondom. – Itt lakunk. Ők csomagolnak. Én figyelem. Anyáddal élsz együtt, vagy velem, kérdezem a feleségemtől, de csak magamban. Ha most elmész, és jól megnyomom magamban az elmész szót, soha többet nem fogunk együtt élni. És elmennek. Azóta is az anyjával él együtt, abban a városban , ahová ötven évvel ezelőtt az autó elindult velük. Mihelyt megszűnik az autó zúgása, fellélegzem: vége! Ő ment el, nem én. Azonnal elköltözöm, az egyik lánykollégiummal szembe, és soha többet nem megyek vissza oda, ahol laktunk. * Az első öngyilkossági kísérletem alsó tagozatban történik, harmadikban, 1957-ben. Az iskola szemben van a házunkkal. Nem a mi házunk, mi földönfutók vagyunk, szolgálati ház. Addig lehetünk benne, amíg apám meg anyám a településen dolgozik. Szünetben csak átszaladok a kövesúton, és már otthon is vagyok. A rózsaszín szekrényben vannak a gyógyszerek, egy keskeny, hosszú fiókban. Sárgás csontgomb a kihúzója. Kikapok egy egész lev él tablettát. Nagyon korszerű csomagolás, ahogy most magam elé vetítem. Hűvös tapintású, fényes celofán. De a felirat homályos, nem tudom kivenni, mi van ráírva, pedig ez fontos, a legfontosabb, ugyanis – de hogy mi fog történni, azt majd utána. A zöld konyhaasztalon áll az ivóvizes kancsó, mind abból iszunk, pohár nélkül. Kinyomkodom a celofánból az összes tablettát, néhány nagy korty vízzel mindet lenyelem , a celofánt zsebre vágom, rohanok vissza az iskolába, és várom, hogy meghalok. Becsöngetés van, amikor visszaérek. Nem villanycsengetés, hanem egy nagy, nyeles rézcsengőt ráz a tanítónő. Sorakozó, befelé! Befelé után ülök a padomban, felelés, új anyag, összefoglalás, házi feladat kiadása, kicsöngetés, szünet. A szünetben világraszóló eredménnyel megnyerem
