Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Bertha Zoltán: Tanító és intő költői sorstörténelem (Kovács István: Shakespeare a Corvin közben)
120 / Temető a téren. / Fejfatorzók, virágok, / örökmécs-gyertyalángok... / Lánctalpas lidércek. // Járőröző sirályok... / Vacogó léptekkel / vonulok át a hídon... / Bevallhatatlan titkom / az, hogy felnőtt lettem. // Tizenegy éves felnőtt... / Gyermekként ennyit élt. / Vonulok át Budáról / nagyanyám angyalához... / Földig pernyés az ég” ( Ezerkilencszázötvenhat ). Siralmas énekek, zsoltáros „planctusok” ezek mind szemérmes indulatokkal, jelzésszerűen kiábrázolt tényekkel – s tényközlő hangnemben felrajzolt látképekkel, diagnózisokkal. A mai, „országos bambaságra kábító” világban, a tűzijáték sem lehet más, mint „történelmi korszakokkal megrakott / kiolthatatlan máglya” ( Decemberi hangulat, 2009 ), s a borzalom árnyai végig kísértenek. „Játszótereken elhantolt hősök” , megölt játszótársak, kiátkozott, elgazosodott parcellák, jeltelen (és „hátradrótozott kézzel” , „arccal lefelé” bedobáltakkal tele) sírhantok (vagy amelyek huszonöt év után eltűnnek, s akiket takarnak, még holtukban sem érhették meg a krisztusi kort), a szörnyűséges „bánatidő” rémképei „vastagbőrű bőrkabátosok”-kal, téesz-szervező „boldogság-agitátorok ”-kal, a „gépesített földi mennyország” „dózer-induló”-ra erőszakoskodó propagátoraival, tanyákat, hagyományos falutársadalmakat felszámoló agresszióval, „ateista balhorgoktól” megroggyant templomok kínjával, „a túlélők miatt / tetszhalott temetők”-kel és a többivel. A lélek nélküli, úgynevezett haladás évadán (amelyet még 2006 októberében, az egykor Szabad Kossuth Rádió udvarán látható „alvadt vérfoltok a cementpadlón” is gyászosan és tragikusan jelölnek – ahogyan a hűséges baráti nemzedéktárs Oláh Jánosnak dedikált A fény százada című összefoglaló nagy vers is dokumentálja), az állítólagos haladást dísztribünökről bálványozó hazug időkben – értékveszejtő korunkban – (amikor pedig csak „világrésznyi munkatáborokat, / a mindent elborító termelést” lehet konstatálni), nem zajlott és zajlik tehát más, mint hogy a „bilincsszaggatónak hirdetett / jelszavak / rövid és hosszú távon / egyaránt az ölést, / öldöklést” akarták hitelesíteni ( „zavartalanul működő halálgyárak” közepette), vagyis a „gyűlölettől torkolattüzes / világmegváltások / századában éltünk. / Túl azon, amely / forradalmi módon / eltörölte volna a vasárnapot is. / Merthogy a munka tesz szabaddá, / az ördöngős személytelenség, / nem az örökös tartozás – / családhoz, / baráti körhöz, / hazához, / hithez.” A megalázott „Magyarország börtön” – mondhatná Hamlet is a vers szerint, s a gyilkos és bűnös álságosság uralkodik: az „ életszínvonal / mint édeskés varázsige / az elnéptelenedett mesék idején, / amikor a páciens / csukd-be-szemed-nyisd-ki-szád / cukorbetegségben szenved.” Az életes és ítéletes látleletek képzettársításai a precízen leíró modern lírai realizmus keretei közé feszülnek, s a felkavart energiák bizonyos filmszerű, fotografikus historizmus szövedékébe tömörülnek. Gyakori a fényképmotívum ( „ahogy a vers üzen, / ahogy talán a fénykép” – Öncsendéletrajz ; „összekarcolt fény vacogása / a megnémított film kockáin” – Jánossal azon az őszön ): a gyermekkorból származó fotó ( Első két fényképem ), a diáktársakról készült tabló vagy csak ábécérendbe szedett névsor vagy osztálynapló a tűnődő visszarévedésben ( A IV. c. balladája ), de feltűnik egy széttépett iskolai „ Ellenőrzőkönyvecske ” is, s a régi öregek, rokonok emléke ( „Szemöldökívű kerete a képnek: / elfásult ovális portré, / üvege nincs, / fából a hátlap” ; „szemfödél-fénykép” – Nagymama ), és „hangok és nevek” és tényfoszlányok gomolyognak elő ( „az élhetetlen valóság kócai” ), meg Törzslapok a sok nyomorúságot szenvedő szegény magyar katonákról, ártatlan véreinkről és őseinkről. Megrendítő meditatív tónus kíséri ezeket a férfias elégiákat ( Romvárosok csönd-elégiája ), amikor beszédes relikviák, tárgyi hagyatékok üzennek – s ha a levéltár zárni készül is: csukhatatlan marad „a nyitott gerincű iratcsomag” .
