Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Kabdebó Lóránt: A mindenség szerelmese
113 Kabdebó Lóránt A mindenség szerelmese Amióta valamelyik Nagy (Ernő vagy Lajos) évfolyamtársam kezembe adta A virágok hatalma című kötetet valamikor 1956 őszén, másodéves koromban, amikor az ELTE két bölcsészkarának irodalmi folyóiratát, az első, ősi, csak egyetlen számot megélhetett Tiszta szívvel t szerkesztettük, és én, a készülő ókortörténész bódultan olvasni és írásban üdvözölni kezdtem Juhász Ferenc verseit, meg az Új Hang ban még a forradalom előtt megjelenhetett A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából , és a Fekete páva című balladákat, akkor tudtam már, a felismert bartóki zene hangjai megsúgták, hogy a magyar költészet egyik halhatatlanjának a látomásaival találkoztam. Ez a könyv vezetett az élő magyar költészethez. Utóbb azt is megértettem, hogy A tékozló ország nélkül talán az ’56-os forradalom se születhetett volna meg, A halottak királyá ban én is végigszenvedtem létezésünk tényét, hogy abban az időben, amelybe beleszülettünk, miként lehet nyíltan elmondani a hivatalos keretektől különbözhető tájékozódásunkat a világban, milyen a megszólalás kompromisszuma (e mostani könyvben Kemény István versesszéje éli át e vívódást újra, a múltba tekintve!), a hosszú című verssel ( Latinovits Zoltán koporsója kívül-belül teleírva, mint az egyiptomi mumia-bábok ), amit csak Latinovits-siratóként emlegetünk, magam is elgyászoltam az így-úgy elhulló klasszikus kortársainkat, a Halott feketerigó ért lelkesedve megtanultam, miként lehet felszabadultan megküzdeni a boldogságunkért, és a Fekete Saskirály t megismerve rájöttem, miként kell mindig számot vetni személyes múltunkkal, magunkban is megkeresve a szörny kísértéseit, amelyen diadalmaskodva találhatjuk meg önmagunk megtisztuló létezését, amellyel aztán elszámolhatunk életünkkel és tetteinkkel, megállhatunk szembenézve a ránk figyelő világgal. És a Mérgezett Mennyország ijesztő túlvilágképében a felvillanó kétségbeesésre is rányithattam szememet. Mert ott voltam, talán az Új Írás szerkesztőségében, barátok között – az ő mindig oly igen pontosan fogalmazó szavaival – emlékezett valamelyik vaskoporsóban hazaszállított őse-rokona kiföldelésére, akit a koporsó felvágása pillanatában még eredeti formájában megláthatott, majd mindez porrá omlott – ezzel az ősképzettel épülhetett meg az emberi létezést a huszadik század ismeretvilágában megújító költői látomásvilága, amely A szivárványszínű cethal tól A hazatérő halott című hosszúversében a Bartók-újratemetésre készülve a test pusztulásának végiggondolásával az egyetemes líra világképét újította meg. Megismertem verseiben a kétségbeesés ijedelmét és büszkeségét, de a mind evilági és ezt követhető megváltottság reménysugarait is. Emberi nagyságát csodálhattam, amikor egyik délelőtt behívott főszerkesztői szobájába, és közölte: „tőlem tudjad meg, kirúgtam”. Legyőzte a hatalom és az érzékiség megkötöző kísértését, a jelenetben a legszentebb ima szövegének testet öltését érzékelhettem: „et ne nos inducas in tentationem, sed libera nos a malo”. Mégis, amikor kezembe vettem a könyvet, amelyet a költő felesége és két leánya készített, olvasása során rádöbbentem, hogy Juhász Ferenc, ez a világcsodája költő miként for-
