Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Világéletemben szabad ember voltam…” (Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget)
92 kívánom magam most valami nagy ellenzékinek beállítani, ez nem lenne igaz. Én azt a rendszert egy olyan történelmi realitásnak gondoltam, aminek a megváltoztatására az én életemben semmiféle esélyt nem láttam. Ezt azért mondom, hogy nem a rendszer megváltoztatásának a szándéka miatt készítettem el ezeket a képeket, hanem egész egyszerűen valami belső sugallatra, ami miatt nekem ezt meg kellett fogalmaznom. – Azt érezted, hogy nem kerek a történet? – Ebben a sorozatban voltak moszkvai és bécsi fotók is, Európára szerettem volna kitágítani. Akkori ismereteimmel hitelesnek éreztem, közel tíz évnek kellett eltelnie, valamint a kommunista rendszer összeomlásának kellett elérkeznie ahhoz, hogy kikerekítsem a történetet, hogy ne legyen féloldalas, s elkészíthessem a kísértetjárta volt szovjet laktanya képeit is felmutató „Ecce homo” blokkot. – Ez egy sikeres kiállítás, időszak volt a munkásságodban. – Igen, nagyon sikeres kiállítás volt, hiszen minisztériumi nívódíjat kapott, az Ernst Múzeum után kivitték Prágába, majd Helsinkibe, és jó néhány más városban is szerepelt utána az „Etűdök, Jelek, Emlékek”. A hazai fotókritika viszont igazából nem tudott vele mit kezdeni, meglehetősen tanácstalanul állt előtte. – Később, a rendszerváltás környékén irodalmi lapnál is dolgoztál, és itt, Cegléden a városi tévénél is. Hogy történt ez a váltás? – A Tekintet című folyóiratot Ördögh Szilveszter alapította 1988-ban, és tartotta életben, kolduló barátként kalapozva össze a megjelenés, működés költségeit. Mi egészen fiatal korunkban kerültünk kapcsolatba, barátságba, és meghívott képszerkesztőnek a Tekintet hez. Néhány éven keresztül részt vettem a munkában. – Ez budapesti munkát jelentett? – A folyóirat Budapesten jelent meg, évente négyszer. Tudomásom szerint a mai napig létezik, de most már csak online formában, több mint egy éve készült az utolsó papíralapú szám. Ott képszerkesztőként dolgoztam, a lapnak nem akármilyen szerkesztői voltak akkor, mert Ördögh Szilveszter mellett Kiss Anna volt az egyik szerkesztő, a másik Bor Ambrus. Mindketten hihetetlenül művelt és nagyszerű írók, költők voltak, Kiss Anna a mai napig publikál, a közelmúltban kaptam meg Suhogások című legújabb kötetét. A szerkesztőség minden évben kiadott egy vagy két Tekintet-díjat az adott időszak legizgalmasabb írásait közreadó szerzőket jutalmazva. Az egyik képem, amely egy hatalmas szemű, csodálkozó tekintetű kisfiút ábrázolt – egyébként ez a kép volt az első években a Tekintet folyóirat címlapja is –, volt a Tekintet-díj, úgyhogy ezt minden évben bekeretezve megkapták a kitüntetettek. Nos, ez néhány évig tartott. A városi tévére térve: fotóriporterként több évtizedes sajtótapasztalat állt mögöttem, fotóművészként kiállításrendezői rutint szereztem, alkalmazott fotográfusként néprajzi és egyéb katalógusokat terveztem és szerkesztettem, a film, a tévé, a „mozi” elmélete, hatásmechanizmusa pedig régóta érdekelt.
