Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Világéletemben szabad ember voltam…” (Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget)
91 Egyetem klubjában. Ezt az anyagot tovább bővítettem, és először Budapesten a legendás Kassák Klubban, Sebőék törzshelyén állítottam ki, majd az Eötvös Kollégiumban kerültek falra a képeim; ez már egy elég tekintélyes mennyiségű, és minőségében is értékelhető anyag volt. De még mindig volt bennem valami hiányérzet, hogy ez mégsem tükrözi teljesen az én világlátásomat, ez még mindig nem az, ami engem belülről feszít. És akkor – nyilván nem egyik pillanatról a másikra, de – végiggondoltam az addigi életemet, a világhoz való viszonyomat, három nagy témát gondoltam fontosnak, amit úgy véltem, hogy mindenképpen meg kell mutatnom, fel kell dolgoznom. Az első, nagyapámhoz és nagyanyámhoz kötődő szoros kapcsolatom miatt, annak a letűnt paraszti világnak az emlékállítása, amelynek ők a megtestesítői voltak a szememben, és akik személyesen is szerepeltek ebben a kollekcióban, róluk is szólt, és nyilván sokkal többről, az egész eltűnőfélben lévő tradicionális paraszti létről. – Ez a „Csöndek” című kollekciód? – Ez volt a „Csöndek”, amit eleinte „Etűdök”-nek neveztem. Itt már egy teljesen redukált tónusvilággal dolgoztam, a témára szabott formanyelven készítettem el ezt az anyagomat. A második blokk a szerelem, a születés, az elmúlás hármasa, ami mindannyiunk közös alapélménye. Ez a második témakör volt a „Jelek”. A harmadik ciklusban, az „Emlékek”-ben pedig Európát akartam megmutatni, a mögöttünk hagyott évtizedeket, de nem eseményeket dokumentálva, hanem a lényeget, az esszenciát megragadva. Nagyon izgalmas vállalkozás volt, hiszen amikor ehhez hozzákezdtem, akkor még „népi demokráciában” éltünk. – Ez az „Auschwitz” című sorozatod? – Igen az „Auschwitz”, illetve azok csak egyik színterét adták a ciklusnak, a mellette lévő képek ragadták meg, tükrözték az egész szellemét. A másik nagy diktatúrát, a kommunizmust – amit most hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy rettenetes diktatúraként éltem meg – is igyekeztem bemutatni. Ezzel a három anyaggal, vagyis az első változatával a 80-as évek elejére készültem el. Nem pontos, hogy készültem el, a 80-as évek elejére került olyan állapotba, hogy úgy gondoltam, ezt már frekventált helyen kell bemutatnom. Ekkor pályáztam meg az Ernst Múzeumban a kiállítási lehetőséget, ami nem ment simán, de végül is 1985-ben létrejött a bemutató. Erről nyilvánosan még soha nem beszéltem, ezért igyekszem megfontoltan, pontosan fogalmazni. Volt egyszer a tiszta képlet, a parasztvilág, a „Csöndek”, ami akkor „Etűdök”-ként szerepelt, a szerelem, a születés és az elmúlás a „Jelek” és az „Emlékek”, amiben ott volt hatalmas tömbként az auschwitzi anyag, és ott volt mellette a „Horgászó fiú”, ott voltak a „Fivérek”, ott volt a „Testvérek születésnapja”. Ezek mind-mind a kor embereken visszatükröződő, azokat eltorzító lenyomatai. De valami nekem még hiányzott belőle, s budapesti képeket emeltem be ebbe a sorba. Egy olyan öt vagy hat képből álló sorozatot, ami régi budapesti nyomasztó épületrészeket, utcarészleteket, valamint új, a 70-es években épült lakótelepi helyszínt is tartalmazott. A mai napig nem tudom, hogy ez a sorozat miként mehetett át a zsűrizésen. Hangsúlyozom, nem voltam ellenálló – félreértés ne essék –, tehát nem
