Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Mohai V. Lajos: Sebhelyek
47 szögben. Az egyik házban szell ő ztetnek, a hegy lankája fel ő l támadt hirtelen fuvallat kidagasztja a megfakult csipkefüggönyöket. Olyan érzésem támad, mintha tavasz lenne, pedig már jócskán bent járunk az ő szben. Nyirkos a leveg ő , és egyre kormosabb a sötét. A fák és a bokrok félrehúzódva, kopogósan várnak sorsukra a metsz ő hidegben. Eddigi életemben még nem tapasztaltam azt, hogy az éjszakához közeledve annyira leh ű ljön a leveg ő , mint ezeken a hegybe árkolt utcákon. Itt-ott megcsörren valami a távolabbi porták mélyén. Aztán a mindent elárasztó nyirkosságban mérgesen kiadják haragjukat a sötétben ólálkodó, kopár és gazverte kertek, melyek aljáról vékony pára szállong; az udvarok keskeny szalagjait olykor sejtelmesen megvilágítja egy-egy hirtelen fölgyulladó lámpa, riasztó ábrákat meszelve a szemközti t ű zfalakra. Zavart éreztem az egész úton, melynek mind szaporább léptekkel igyekeztem a végére érni. A testemet körbetapogató egyedüllétben alig voltam képes elegyengetni a szorongásomat. Szomorú voltam, hogy a világnak ebben a szegletében élek. Számkivetettségem miatt kínlódás volt minden odaút. A városon kívüli, világtól félrees ő magányom gúzsba kötött. Az életnek ez a nyers, baljós közelisége letaglózott; riasztott a nyitott oldalú fészerekb ő l fölsóhajtó szekercék hangja, amint a fát aprították. Ezek nem hasonlítottak a gyermekkori környezetem neszeire, melyek ellenállhatatlanul vonzanak halálomig. Még a fák elmosódó suttogásának is más beszéde volt a magas kavicstámfal fölött, amely megemelte a kicsinyke kertszögletet az ablak magasságában, és amelyet kényszer ű ségb ő l vágtunk bele a hátsó falba, hogy a sz ű k helyiségb ő l legalább nappalra ki ű zzük a sötétséget és a félhomályt. Ezért a mennyezet és a kert síkja oly közel került egymáshoz, hogy a lakás térfogatát összezsugorította. Amikor másnap hajnalban a kimerültségt ő l meggyötörten, szorultságom béna tudatában kikecmeregtem az ágyból, és kimentem a zuhanyzótálcával összeépített mellékhelyiségbe, hallottam, ahogy az agyagból és cementb ő l kitapasztott derít ő visszhangzik valahol a ház oldalában, a hegy távoli üregében alattam. A hang olyan irdatlan messzir ő l érkezett, mintha a föld túlsó feléb ő l tört volna föl. Kintr ő l, a dermedt messzeségben, az autósztrádához szorult házak zugaiból nedves f ű részpor illata csapott az orromba, földút döngött valahol deszkalapoktól és farönkökt ő l. Megjelent el ő ttem néhány csapzott fej és véreres szem, az éjszakai busz utasai. Ébredéskor kísértenek ezek az utolsó arcok, elhasznált tekintetek. Kitárom a spalettákat. Valaki beindítózza az autóját, és káromkodik közben. A motor dübörgése elnyeli a mondatfoszlányokat. Indul a nap. A konyhában lecsavarom a gép fémsisakját; a tömítés beleégett a kupakba mart körperembe. Pótgumi után keresgélek a stelázsi fiókjában. Nem találok. Rövid id ő re elvékonyodik el ő ttem a világ, de aztán a megszokott mozdulatokkal