Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Mohai V. Lajos: Sebhelyek
48 betöltöm a vizet a kotyogó tartályába, majd akkurátusan kiadagolom a kávét. Gy ű r ű szer ű részt vágok ki az elő z ő napi Magyar Nemzet b ő l, és óvatosan a két fémrész közé illesztem. Megeresztem a gázpalackot, hogy alágyújtsak a rezsónak. Ott ő rködöm a körláng mellett, aztán hátralépek, és hátamat az ajtófélfának támasztva figyelem a láng élénken lobogó, kékessárga szirmait. Néhány perc múlva a kifolyócs ő már izzó gömböcskéket köpdös, és a lefolyó kondenzvíztő l sziszegni kezd a szerkezet fémes fala. Lassan telik meg a porceláncsésze, amelyben a lef ő tt kávét fölfogom. Tálcát keresek; ezt elfelejtettem odakészíteni a kezem ügyébe. Megkerülöm az asztalt, és a g ő zölg ő csésze fölé hajolok. Cigarettáért nyúlok, és a körmöm hegyével végigkorcsolyázom a doboz celofánköpenyét. Mintha vártam volna valakire, aki késett. Amiért ez a várakozás mind megmagyarázhatatlanabbá vált a számomra. Arra gondoltam, hogy a látogatóm szeme a lakáshoz közeledve itatóspapírhoz hasonlóan m ű ködik. Mint az enyém, amióta itt húzom meg magam. Én voltam az, aki mindent begyű jtött, elraktározott, de egyel ő re még képtelen volt bármire is felhasználni a zsákmányát. Aki társasjátékot játszott a saját beteljesedésének hiányával, de aki ezért mégsem a világot kárhoztatta. Apokalipszis Küszködöm, viaskodom a menekülésem képeivel. Rémképek ezek. Az életem a tét. Hogy történhetett, nem értem, de nincs id ő m ezen révedezni. Megroggyant térddel araszolok egy ismeretlen helyen. Pinceszag kísér. Nedves a leveg ő . A megfeketült falakon pókháló csillog ezüstösen. Giliszták és csigák. Elhagyott szenespince, kacatok, évekkel azel ő ttr ő l ottfelejtett zöldségmaradék a homokpadon. Egy vaságy rozsdás és kilyukadt sodronya. Olyan kimerült vagyok, hogy szinte leragad a szemem. Lefekszem, néhány pillanatra elbóbiskolok. Hátracsuklik a nyakam. Zajt hallok. Futni kezdek. Zörög a száraz föld a lábam alatt. Valahonnan es ő lé szivárog a ház sarkához állított kátrányoshordóba. Ez a hordó a miénk. Fölismerem az oldalára festett téglapiros csíkokról. S ű r ű fák szegélyezik a távoli gyalogösvényt; a Hold opálos fényt vetít a lehullott avarra. Kisvártatva elérek egy bodzabokorhoz, ahonnan titkos járat vezet tovább a R omlottvárhoz . Ott majd meghúzódhatom, amíg elmúlik ez az átkozott vihar. Befészkelem magamat egy fal menti mélyedésbe, amely olyan hosszú, mint a testem. Igyekszem valami másra terelni a figyelmemet. De hiába, minden a rombolásra vall körülöttem. Holtpont és neurózis. Kicsúsztak a kezemb ő l a dolgok. Izzadságcsöppök. Egy véres kutya mutatkozik meg minduntalan el ő ttem, és ez zavarba hoz. A kutya nem enged magához közel, pedig látom, hogy szenved a sebével. Szégyenkezem magam miatt, mert sorsára hagytam egy összed ő lt ház romjai között, ahol gázrobbanás történhetett. A gomolygó porban, a szétégett bútorok között vonaglott a nyomorult pára. Szememet marja a füst. Fuldoklom, köhögök. A rettegés szétfeszíti a testemet. Mintha bozótosban csörtetnék. Megfér a sorsommal a halál, de
