Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
33 más „hőse” szemlélő és olvasó egyszerre, (alantjáró) gondolkodásunk szerint vagy olvas, vagy szemlél, ám egy szonettbe foglalva nem elképzelhetetlen e kettős léthelyzet egymásra/ba gondolása. Ugyanakkor változatlan a honnét? kérdésre adandó/adható felelet függőben maradása. Miközben az este meghozza az apró örömöket, például azt, hogy egy kiszabott idő végéhez közeledik, némi sikerrel kecsegtethet az egyébként irgalmat nem ismerő idő, de a jelenlét átválthat jelen nem létbe, eképpen a honnét fölmerülő faggatózá sa az adódó és az ellehetetlenülő válasz közé pozicionálódik. Egyrészt „jól tudható”, másrészt nemigen tudható. Nem elodázódása az igényelt feleletnek, hanem a kérdés elsőbbségének hangsúlyozódása az esetleges válasszal szemben. Mindez a szonettnyi esély, a szonettformák felől tekintve vetődik föl, rövidre zárva: az irodalom, az irodalmiság felől, amelyre a honnét? kérdés is vonatkozhat. Az önmagára reflektáló megnyilatkozás versnyi, versciklusnyi, kötetnyi elrendeződése olyan ismétlődésváltozatban mutatkozik érdekeltnek, amelyet zenei kölcsönzéssel élve tema con variazioniként illethetünk. Ezek a variációk a megadott, ám sosem végigjátszott témából fakadnak, utalásaikkal oda vis zsza-visszatérnek, hogy saját maguk megőrizzenek valamit önmagaságukból, az ugyanazt (kicsit) másképpen, a mást (kissé) ugyanazon, hasonló módon megszerkesztve, kimondva, rájátszások, utalások, (ön)idézések szövevényében, nemegyszer összefércelve, keresve egy helyet a legtágabban értelmezhető szöveguniverzumban. Mert gondosabban olvasva a Még így sem ciklusait, föltetszhet, hogy mindegyik vers (nem csak a szonettek, bár elsősorban szonettek) arra törekednek, hogy szöveguniverzumként funkcionáljanak, nem a mindent kimondás, a teljességet birtokba venni vágyás lendületével, hanem ellenkezőleg, a kisebb „méretek”, a látszólag leszűkített terek és idő (egy-egy órányi szonettkompozíció) érzékeltetésével, egy – rilkei szóval élve – Weltinnenraumra (belső világtérre) vissza előreutalás gondolatiságával. A Még így sem ben megnevezett előd és kortárs költők, zenészek, költői vagy csupán költőhöz fűződő helyzetek szembesülnek az önéletrajziságból épülő fikcionalitással, egy elk é pzelt, de a szonettbe írás révén irodalmi valósággá komponált helyzet- és állapotrajzokkal. A kanonizált „irodalmi” és a jelentéktelennek tetsző, csak a versben jelentéssel bíró, jelentéshez jutó köznapiság részint ugyanannak két oldala, részint egymás körvonalainak jobb megvilágítását lehetővé tevő színe is, visszája is. A kötetből, a ciklusból (nem csekély önkénnyel) kiemelt versek egymásra vonatkoztatása mégsem teljesen önkényes, még akkor sem, ha elhanyagolt, nyitva hagyott néhány, valójában nem elhanyagolható megfontolást. A metaszonett jelölés inkább munkahipotézisként bizonyulhat elfogadhatónak. A (legalább cím szerint) kifejezetten és határozottan az irodalomból, az irodalmi foglalatosságból kiinduló, az irodalmi működés egy kevéssé rejtett szegmensét verst á rggyá teendő, néven nevezve, a „műfordítás” sugallta változatok egy másik dolgozatot igényelnek, jóllehet ide is be volnának tördelhetők. A dolgozatcímben rejlő „töredék” annak bevallása, hogy a Tandori-életmű föltérképezése efféle előtanulmányokkal készíthető elő. A filológiai feltáró munkának mihamarabb meg kell kezdődnie (részben Tóth Ákos dolgozataival megkezdődött) 21 , majd azoknak a területeknek vizsgálatával lehet a munkát folytatni, amelyekre a Tandori-életmű épül. Megéri a fáradozást, ha „hiteles hely”-hez fordulunk segítségért: „ Mondogatom a távjel-egyszer-egyet, mintha világgá juttom oly semmi látná, még – mit tudom, mit! – épp velem jelezget.” A semmi távjel 21 A Tiszatáj Könyvek sorozatban a Tóth Ákos szerkesztette kötetek elő- és utószavai, fülszövegei jelzik a Tandori-filológia egy lehetséges, követhető irányát.
