Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
32 Tandori Pedig semmi más a – durvábban fogalmazva – visszavonni látszik a klasszikus modernség flâneur-képzetét, annak kóborlásával szembeállítja a padon ülés, szintén nem rögzített, ám figyelőként minősülő magatartását, a városi nyüzsgést (mely talán Baudelaire kezdeményezésére tartós költői tárgy marad) némileg elidegenítve szemléli, nem konstruálván meg a kölcsönhatást a szemlélet tárgya és a szemlélő között. Meggyőzővé ez a fajta Tandori-versbeszéd talán leginkább azzal válik, hogy az előadásmód kizökkenthetetlennek tűnik, egyetlen érzelmi rezdülés sem látszik, a szókincset, a szintaxist úgy lehet jellemezni, mint amely a retorizáltság valamennyi alakzatával leszámolni igyekszik, és az élőbeszéd imitálásával teremti meg, belecsempészve a beszéd hitelességét szavatoló törekvést, a versként elfogadhatást, általa kidolgozott kritériumait. A Még így sem „irodalmiságá”-t jórészt meghatározza a „szonettnyi esély”, csupán „esély”, bár a kötött formából nem enged, bizonytalan kimenetelének lehetőségeit fenntartja. A „szonettformák” e többes számával nyit rést a szóló, azzal ugyanis, hogy nem kötelezte el magát egyetlen változat mellett sem, olyan „aranyművesség” (hogy ismét Babits önironikus önjellemzésére hivatkozzam), amely a művességet meg az aranyt kétes vonatkozásainál fogva véli idegondolhatónak. Ekképpen a Pedig semmi más önmagában éppen úgy helytáll önmagáért, mint ahogy elemezendő jelentéslehetőségeivel a kötetegészre, a ciklusra, konkrétabban a vele valamilyen módon rokonítható versekre utal, méghozzá egy szemlélésmód, az e szemlélésmódról számot adás, ennélfogva a vállalt feladat (óránként egy szonett) „abszolválása” ritmusában. Ennek a látszólag leegyszerűsített, valójában szerfölött összetett vállalásnak eleget téve egy másik – modern vagy modernség utáni? – személyiség, a várakozó, körvonalazásával teremt vitahelyzetet, a padon ülő temetkezik olvasmányaiba, tekint (időnként) az úttestre (csak annyira, hogy megnevezhesse az autóbuszok sora it), azaz olvas, vár, nézelődik, elmosván a kijelölt határvonalat a különféle poziciók között, és kizárólag az olvasmányok sugallta (?) szonettnyi esélybe, szonettformákba kapaszkodva, támaszt érezve, vet í ti helyzetéből adódó (nem teremtődő) létezésének látványát, amely ellentettje a szüntelen kószálásban „tevékeny” alaknak. Az önkéntes helyhez kötöttséget nem rendíti meg az érzékelhető – nagyvárosi – lüktetés, a megismételt „bizalom” a kevéssé megragadhatóhoz, a megjeleníthető valóságdarabkákhoz képest képzeteshez fűződő nyelvi (szorosabb) kapcsolat. A szonettnyi esélyben, a szonettformákban a lét biztonsága egyáltalában nem feltétlen, a várakozás – bizonytalan tartalmánál fogva – sem pontosan kijelölhető kezdettel, sem markáns zárással nem foglalható áttörhetetlen keretek közé. A „kószáló” földrajzilag, a nagyvárosias környezet okán kijelölhető térben mozog, a nagyváros ritmusához bizonyos mértékben igazodnia kell, életrendje beágyazódik egy homályosan körvonalazódó, mégis (többé-kevésbé) fölismerhető időbe. 20 A várakozó nem ütközik bele a nagyváros csodáiba, a varázstalanodás korának gyermeke, semmit nem fedez föl sem magának, sem másnak, nem ámuldozik a városias történéseken. A Pedig semmi más t a kötetben megelőző vers ( A nagy számok törvénye ) nem kevésbé helyzetjelentés, napi foglalatosságok (konkrétumok?) szonettbe tömörítése, beszámoló a jól alakuló estéről (mely természetesen különféle minőségű tényezőkből áll össze), „közben nem vagyok sehol” . A jelenlét és a jelen nem lét nem zárja ki egymást, ahogy a Pedig semmi 20 A Tandori-kötetek budapesti sétálója kialakítja a maga útvonalait, visszatérőleg említi a meghatározott céllal történő távozásokat és hazatéréseket, ezáltal fölvázolja saját térképét, mely az emlékezés nyomán idéződik föl, kap a hétköznapinál erőteljesebb kontúrokat, mindazonáltal inkább ismerőssé lesz, mint valóban otthonossá. Ha esetleg mégis, az életrenddel, élettervvel függ össze (vö. a vásárcsarnokok , bevásárlási útvonalak-szokások megjelenítésével). A maga várostérképén nem található helyek veszélylehetőségei is meg-megfogalmazódnak, a megnevezett, otthonosságot ígérő helyek nemegyszer az irodalomból bukkannak föl (Kosztolányi tér), és irodalmi minőségükben lesznek fontos pontjai e térképnek.
