Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
29 tosítása, majd akár utasításként felfogható összefogás (a tizenegyedik sort ritmizálni / így kell), a másik vers még inkább ismétlésekkel összegabalyított verstana-verse demonstrálja a költészettan zavarait 15 , a verstan ráadásul magába fogadja a vers et, mindezt kétszer is a csak kal indított mondaton belül, vagy az olyan fordulat, mint „ S a vers így valóban élet hű lesz,/ magához is hív ebb ” (az én kiemelésem F. I.), az imbolygás – (Imbolygott) – imbolyog sorozat valamiképpen hasonló módon értékelhető, „funkció”-jában persze nem politikai jelszóként, ott szokatlan eufóniával, hanem egy szonetten belül, verssorokat, sejtetéseket egymáshoz rendelve – megkockáztatom – felfedezhető a Kulcsár-Szabó Zoltánnál olvasottakkal ismerkedés célszerűsége. Az irodalomról szóló irodalom, a verset tematizáló vers, a verstant a maga tárgyává tevő verstan akár egy középpont nélküli labirintusba irányíthat, olyan szövevénybe, amelynek nincsen centruma, vagy több centrummal rendelkezik, mely centrumok talán egymáshoz hasonlíthatók, mégis különböznek egymástól. Tandori esetében, s ezt már korábban fölismerte a kutatás is, néhány kritikus is, az önreflexivitás párosul az alulretorizáltsággal, a depoétizálással: az 1976713/g Pedig semmi más egy várakozás eseménytelenségét „beszéli el”, az indítás többet ígér, mint az, ami az utolsó sorban leszűrődik. A remény meg annak szétfoszlása szintén belelátható a versbe, a tevékenykedést imitáló várakozó ( „olvasok újságot, könyvet” ), a jelentéktelennek tetsző történés végéhez érését gondolja el, de a lassan csorgó idő egyre tovább tolja a történés végét. Miközben (ezúttal) a keretet a szonett, a szonettnyi esély adja. A gondolatfutam kettős: a szonettnyi esély, eképpen, megnevezve, s a várakozás, melynek során a remény szerint az esélyre a megvalósulás rámásolódhat. Az azonban eleve kételyt ébreszt, nem áll össze, pusztán a majdan fogalmazódó remény hiteti el létezését; a várakozás egyenletessége (?) a külső világ pulzálásával szemben körvonalazódik. Az igény vagy a szándék a külvilág szonettformára hasonlítására éppen olyan kevéssé tűnik megbízható vállalkozásnak, mint a várakozás, egy padról figyelve a tovasiető buszokat, amelyek nem hozzák el a várakozás „tárgyát”. Az elbizonytalanodás kurta belső monológban kap érzékelhető formát, a téma: maga a várakozás, amelynek tere (egy pad meg az úttest, melyen a buszok közlekednek) és ideje van, mely idő az esély(latolgatás)é, a szonettnyi esélyé. De mert csupán „esély”, önmagában sem önértéke nincs (valóra váltódásától függ), sem pontosabban megjelölhető tartalma, hiszen az önmagától (önmagában) kérdő várakozótól nem telik feleletre, a tudom meg a kérdéssé formált „honnét tudhatom?” közé helyezett állapot nem teljesen statikus, és semmiképpen nem dinamikus, a megnevezésre igényt nem tartó, két ízben is feltűnő „bizalom” lelhető a remény oldalon, minden más a másikon. A cím ( „Pedig semmi más” ) nem sok jót ígér, az indítás nem engedi egy/az illúzió érvényesülését: „Most adok még egy szonettnyi esélyt: / valaminek, amit még nem is sejtek” 16 , a szonett végére megmerevedik a várakozó tartása, a figyelő pózba helyeződés, miközben a buszok egymás után haladnak el. E tovatűnés a szemlélő számára „itt,most”-nak tetszik, a pillanatba sűrűsödik minden, a „semmi más”. A kérdésekről volt szó, amelyek sűrű egymásutánban hangzanak föl, ahogy arról is, „Sorba jönnek / a buszok” . A tapasztalati „valóságtól” befelé fordul a versbeszéd: „olvasok, újságot, könyvet, amelyek mind szonettformák” . Ne hökkenjünk meg: nem oly könyvekről, főleg nem újságokról számol be a beszélő, amelyek az elénk kerülőhöz hasonlóan szonetteket tartalmaznak, tizennégy soros verset, 15 Vö. más szempontból: Werner Jung, Poetik , München, Fink Verlag, 2007, 312–234. A fejezet címe beszédes: Poetiken – am Ende ohne Ende? 16 Ez a fajta összetettség, az időiség, térbeliség szuverén kezelése A Legjobb Nap verseiből is vis zszaköszön. „Ugyanaz volt: kereken, mondhatni, híd, mely nem vezet sehova / Máshova”; „az hogy hiába az hogy nem hiába / összekeveredik / (összekeveredik és tisztázódik) ehhez kellene hamarosan hogy ne éljek földi alakban” … stb.
