Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
30 ismert ritmusú, rímelési formába tördelve. Hanem a „világ” érzékelődik szonettként, nem azért, mert szonettformájú, hanem azért, mert az érzékelés az éppen megírandó szonettkönyv által közvetítődik, a várakozás és a külvilág között ott a szonettek írásának, idejének, esélyének örök jelene. „ Csak egy esélyt sejtek, s még az se biztos” – zárul az első tercett. Az esély (emígy aláhúzva) vonatkozhat a szonettformára, a készülő kötetre, a megírandó, óránként egy szonett vállalására, de míg nem gyűlik össze a vállalt „mennyiség”, addig csak esély marad, a „kimenetel” sosem „biztos”. A várakozó valaki elé megy, a személy (?) homályban marad, e szonettidő leteltéig nem tűnik föl, elodázódik megjelenése. A várakozásból azonban a beszélő nem enged, a „Micsoda bizalom” az első kvartettben és a második tercettben jut egy félsorhoz. Az ismétlődések (ezúttal is?) arra világítanak rá, hogy különféle szerkezetekben egy és ugyanazon szó, szerkezet változtathatja a jelentését; és bár a kontextusok csak látszólag állandóak, inkább körvonalazatlanok (tér, amelyben pad van: autóbusz-megálló paddal?), a kijelentések és kérdések egymástól eltérő kontextusok szerveződéséből kapnak jelentéslehetőséget, megfordítva: különféle kontextusokká szerveződnek össze: „Honnét tudhatom? / Csak azt tudom, honnét megyek elébe…” Kibomlanak a „honnét” jelentésárnyalatai, a tudhatom – csak azt tudom váltás rétegzi a honnéttel kezdődő kérdés érvényességi területét. Az ismétlődő cselekvés (valaki elé kimegy meghatározott időben a beszélő, és várja megérkezését) átfordul a megszokottból a szonettnyi esélybe, az irodalomba, a készülő ciklus történésébe, s az ebben a viszonylatban fölmerülő (halvány?) esély rágondolódik a köznapi cselekvésre; s így élet és irodalom találkozása új helyzetet épít, az itt, most megmerevedett és mégsem teljesen reménytelen téridejében. Egyvalamiről mintha megfeledkeztem volna. Tandori – városi költő, a „városos” Magyarország költője. Talán az tartott vissza eddig ennek ilyen nyers megnevezésétől, hogy magától értetődő: a Lánchíd éppen úgy különböző minőségben jelenik meg az életműben, kisregény címébe foglalva is, mint ahogy értelmezett versünk állítja szembe a városi környezetet, a mozgást, a tovatűnés városi „eszközeit” a padon ülő várakozóval, aki – védekezésül? időtöltésül? – könyvbe, újságba temetkezik, távol tartván magát a nyüzsgéstől, megteremtve egy olyan (mégis) figyelő pozíciót, melynek „tere” a várakozóé. Másutt persze akadnak kételyei is a várossal szemben, afféle „nominalista” kételyek, melyek felfoghatók a szavakkal űzött játékosság megnyilatkozásának, valamint a továbbgondoláskor fonák következtetés zárványának. „Engem a vendéglátóipar csak azzal zavart, hogy ilyen Dél-Buda meg Észak-Buda volt, nyilván akadt Közép is, közép- valami…” ( Helyből távol ) 17 egy másik, találomra előhúzott, példa egy ma már nem létező városi helyszínt idéz meg: „ az Utcai három perces telefonról / telefonáltam …” , de ha a szóló „szelíd tájakon” indulna el, máris „Rímhelyzet jön” ; az Ablak forgalommal meg mintha megemelné a vers- és gondolatindító „közlekedés”-t, mely a forgalommal együtt lesz része egy létezésformának. Közlekedés is, forgalom is viszont magánmitológiába hajlik, a Még így sem kötetbe szerveződő „városos” életformát jelzendő. Az eseményességnek nem vagy alig jut hely, legfeljebb a gondolkozó helyzetére tudhatunk szokatlan és homályos perspektívából rálátni. Egy másik versben az indító helyzet pszeudorealitása hamar játszik át az olvasás, olvasmány nyomán alakhoz jutó, a képzetessel érintkező, leírásként funkcionáló gondolatiságba, mely a szemlélés tárgyául jelöltetik meg: „Lakásvidéket / látott maga körül, míg olvasott; / lankás vidéknek látta. Oldalog / az oldalak során , érezte; képek; / haraszt … alatt … tapasztalat…” Visszatérve a Pedig semmi más hoz, nem pusztán a „helyszín” tömör megnevezése sejteti a nagyvárosi környezetet, hanem az is, miként viszi színre a vers beszélője e nagyváros jellegzetessé tett alakját, a várakozóét. Hihetnők, passzivitásra van kényszerítve, itt cselek17 Tandori Dezső, Helyből távol . Budapest, Kozmosz Könyvek, 1986, 7.
