Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
28 ezek után, mint a (vers-nélküli vers)tan, vagy ellentettje a vers(…)tan-nélküli-(verstan és vers). Ám ha a megelőző szonettre gondolunk vissza, akár onnan indulunk ki, a képtelenség átfordítható a megfontolás, a mélyebbre tekintés, az egymást keresztező elgondolások poétikájába, amelyben ugyan nincs véglegesre rögzített helye sem külső, sem belső formának, nincs értelme megidézni a három stílusnemről évszázadokig hirdetett „tan”-t, s érdemes az élethűségről töprenkedve a verstan-vers összefüggéseket az eddigiektől eltérő helyeken keresni. Újra fellapozom Kulcsár-Szabó Zoltán Metapoétiká ját, méghozzá az Önreflexió, szimbólum és modernség a poetológiai diskurzusban című fejezetet. Innen egy terjedelmesebb idézet: „A modern líra önreferencialitására vonatkozó tézis Hugo Friedrich könyvében pl. egyfelől ugyan a befogadót társalkotóvá avató új esztétikai kommunikáció kiváltó okát is megnevezi, kialakulása ugyanakkor defenzív és destruktív reakciók sorozataként jelenik meg; az üres idealitás élményére utal vissza és a – baudelaire-i »surnaturalisme« mintájára – a valóság dekompozíciójának vagy a vershelyzet személytelenítésének folyamataiban érhető tetten. Mégis ez a tézis volt az, amely a 20. század második felére a modern líra önértelmezését pontosabban kifejező képletté szilárdult, nem kis mértékben Roman Jakobsonnak a költői nyelv önreflexivitásáról, a »poétikai funkcióról« alkotott elmélete (1958) hatására, noha az önmagára vonatkozó nyelv teljesítményét nyelvészeti és nem irodalmi, még kevésbé irodalomtudományi kategóriákban ragadta meg, és szerepét nemhogy a modern költészetre, de még az irodalmi nyelvre sem korlátozta.” 13 A számomra meggyőző történeti okfejtést akár tovább is idézhetném, állandóan azt sugallva, hogy Tandori Dezső metaszonettjei is értelmezhetők a Hugo Friedrichnél és Jakobsonnál feltáruló szempontok szerint. Ezzel nem zárnám be a Tandori-szonettet egy (késő)modern kalodába, demonstrálván rajta az 1930-as esztendőkből eredeztethető költői-költőietlen beszédmód termékeny(ítő)nek mondott fordulatait. És csak mellékesen: Tandori-verset csak Tandori tud(ott) írni; a magam részéről senki (érdemes) epigonját nem tudnám néven nevezni. Ami azonban az értekező fejezetcíméből is felénk int, az önreflexivitás. Újabb, ezúttal rövidebb idézet: „A nyelv önreflexivitásának ebben az esetben (…) az az ismétlődés lehet az egyedüli feltétele, amely a referenciális azonosításban egy elsődleges performatív aktus inskripcióját aktiválja, idézi vagy ismétli meg, s így a poétikai funkció a jelentés megragadását meghatározta önkényes és véletlenszerű feltételrendszer érzékeltetéseként gondolható újra…” 14 Mielőtt a vád érne, hogy értelmezésem túlságosan messzire űzött a szövegtől, és Kulcsár-Szabó Zoltán gondolatai mögé bújva kísérelném meg leírni a Tandori-vers (szonett) késő(?)-modernségét (a legszívesebben csak modernséget írnék, eltekintenék mindenféle megszorítástól, jelzővel történő besorolástól), Kulcsár-Szabó Zoltán könyvét ehhez a dolgozathoz hasznosítva, az ide alkalmazható történeti-elméleti összefüggéseket igyekszem alaposabban elgondolni. Nem hiszem, hogy Jakobson „I like Ike”-elemzése ráilleszthető volna a bármilyen politikával, jelszavasdival a legcsekélyebb rokonságot sem tartó Tandori-szövegekre. Inkább az önreflexió és a Kulcsár-Szabó Zoltán által hangsúlyozott ismétléstechnika szorosabb egymásba olvasása során szerzett (szubjektív?) tapasztalataimat látom megerősítve az idézettekkel. Az ismétlések, egybehangzások, az azonos tőről fakadó, és csak egy bizonyos idő után megvalósuló eltérések, a beszélt nyelv beemelése a szonett (szent) berkeibe, mindezek arra késztettek, hogy az említett vonatkozásokhoz egy távolabbi „kör”-ből keressek jóváhagyást erősítő érveket. Az És azért mindig van zárótercettjében az aláhúzással kiemelt ritmusgyakorlat, a jambusok melodikus tuda13 Kulcsár-Szabó Zoltán, Metapoétika, 143–144. 14 Kulcsár-Szabó Zoltán, Metapoétika, 145.
