Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
27 vegeket, jól ismerte Epiktétost, Pascalt, Kierkegaard-t, az ő korában legújabb „nyugati” művészetelmélet sem számított terra incognitának stb; hanem odagondolnék, hogy (például) a Még így sem kötetből kinyerhető poétikai, retorikai és bölcseleti vonatkozásokat volna érdemes (rendszerezni?) szorosabb szövegolvasással tudatosítani. E rövid kitérőt követőleg folytatom előbb a tercettek idézésével; idevéve az előző citátumból kimaradt szakaszzáró szót: Semmit se a verstan kérdéseinek jobb megértése kedvéért mondok; bárki értheti úgy, ezt itt, ahogy tetszik; ha rit-, ha rit-, ha rit-mi-zál-ta-tik: a/ a tizenegyedik sort ritmizálni így kell; s itt most megint egyet rontok. a/ Például ezt. Mintha kevesebb volna a „megfejteni” való. Mintha mit sem leplezne a beszélő. Közlései nyíltnak tetszenek. Nem azért készíti el a verset, hogy megfeleljen a verstan követelményeinek, nem sugallja, nem igényli, hogy „bárki” azt gondolja, amit ő, nem adja utasításba, miként értsék. Ugyanakkor játékosan vagy komolyan, következetesen vagy következetlenül, ritmizálási tanácsot ír elő, majd újra arrébb lépve, nem büszkén és nem szerényen, nem magabiztosan és nem óvatosan, csupán bejelenti, a vers végére (mégis) mintha összegezne, „s itt most megint egyet rontok”. A javíthatatlan filológus nem megdöbben, hanem előszöveget keres. S ha a filológus keres, talál is. Kazinczy egyik epigrammájára hivatkozom, a széphalmi Mester szerint nem botol, aki helyén és tudva (tudatosan) botol … Aki tudatosan ront, valójában egy ezzel ellenkező cselekedetet hajt végre. Vissza Kazinczyhoz: Palladio rontott, rombolt, mert építeni akart. 12 A vers beszélője bemutatja, hibátlan jambusi sort képes kreálni, nem azért „hibázik”, mert nem érti a szonett geometriáját. Amiről volt szó: nem tartja az adott időpontban időszerűnek a szépen gördülő jambusok hordozta, tiszta (vagy meglepetést okozó) rímek árj á n ringatózó szonett összefércelését. Inkább „enyvez” (Goethe), durvább anyagokat illeszt össze, ha úgy tetszik, vegyes minőségűeket; így az És azért mindig van az egyik pólusra kerülhet, a másikra Verstan és vers volna elhelyezhető; ebből annyit a magam részéről el tudok fogadni, hogy az egymásmellettiséget (egymás után következést elvetve) mint szembesítést (is) érdemes felfogni. Sőt, még azt is megkockáztatnám (nem csekély merészséggel), miszerint a Verstan és vers ben feltételezett két végpont, melyek között imbolygás vehető szemügyre, e két szonett egymáshoz fűződő viszonyára (is) vonatkoztatható lenne. Egyfelől elutasíttatik olyan versalkotás, amelynek közelebbi vagy távolabbi oka vagy célja a verstan indoklása volna, a vers alárendelése a verstannak, másfelől viszont a verstan szakkérdésnek minősül (joggal), ehhez minden költőnek hozzá kell szólnia, picit módosítva; hozzá kell tudnia szólnia. Ha téziseket feltételezek, avval folytathatom, hogy ilyenformán a tézisek, állítások világosak, mindegyik (még akkor is, ha messze nem oly problémátlan sem egyeztetésük, sem ellentétként felfogásuk) a maga módján helytállt magáért. A Verstan és vers problematizáló két zárósorában, hiszen aszerint a vers-nélküli (…) tan épp oly képtelenségnek tetszhetne 12 Kazinczy Ferenc, Soloecismus, A nyelvrontók , in: uő, Költemények. Szövegek , s. a. r. Debreczeni Attila. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó. 2018, 554., 342.
