Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
26 verseihez) kapcsolódik, a cím befejezetlensége, a határozott időkijelölés –mindig– ellenére elfogadható, hiszen tizennégy sor követi, amely kiegészítheti, pótolhatja, kiteljesítheti (például azt, hogy mi és miért „van”, ismét a létezést jelentő ige). Hogy valóban megteszi-e a tizennégy sor? Mindig azt hisszük, hogy ez nincs, az nincs, például az előző sorban jambus és ha ezt forma szerint nézzük, nincs is s az előző két sor végén nincs rím; Gonoszkodva odavethető, hogy nincs rím ugyan beszédes sorvégi megfeleltetés, de dicsekvésre nem adhat okot; s az sem, hogy a szonettjellemzők közül több nem teljesül, az időmérték, a rímelés, ellenben az egyetlen, a címet erősítő állítással sorkezdő, verskezdő pozícióba is helyezett mindig gel szemben három nincs re bukkanunk, az egyik rímhívó helyen (az első sor végén, szinte alapozóként), mintegy a hiányt az előtérbe állítva. A hagyományértelmezésnek mindenesetre különös módja, hogy olyanformán nyilatkozik meg verstanról, versről, szonettről, hogy messze nem a panasz vagy a vallomás hangján (azokat inkább tárgyiasságával elutasítva) arról számol be, bizonyos külső formát, így a négy sort betartva, mi hiányzik ahhoz, hogy „tökéletes” szonett legyen, fenntartva a jogot annak eldöntéséhez: a Petrarca óta majdnem kötelező érvénnyel bíró sajátosságok 1976 júliusában maradéktalanul érvényesek-e. S ha – Schillerrel szólva– nem állítható: „die alten Formen stürzen ein” (a régi formák összeomlanak), az azonban kevéssé cáfolható, hogy a régi formákon némi repedés vehető észre. A továbbiak tovább rétegzik, részletezik a régi forma és az 1976-os vers/szonettbeszéd/ idő között konstatálható távolságot. Csakhogy…! Vannak megjegyzéseink – persze, hogy itt a két középső sorhoz milyen rím lenne következetes, az: végre nem is aktuális! A „hoz”-„az” asszonánc nem helyettesítheti a rímet, megalkuvásnak mégsem volna minősíthető. A szonettbeszédtől távolítás „következetes”-en folytatódik, ismétlek, a „folyó beszéd” szikárságát nem enyhítik az írásjelek, főleg a felkiáltójelek, a töredékpillanatnyi megakasztást jelző három pont beiktatása. Inkább az elhárítás gesztusára figyeljünk, az itt és most „jelenlétére”, az időszerűség kiiktatására. A verscsinálás dolgában érdekelt beszélő nem veti alá magát a szabálynak, amelynek a Még így sem kötet jelentékeny részében alávetette magát, nem törekszik új szabályra, a bevált gyakorlat helyét töprengéssel tölti be, a rímelésről úgy látszik nyilatkozni, mint részletkérdésről, mely lehet bizonyos esetekben „aktuális”, más esetekben nem . A kvartettek rímkezelése egyébként laza, ebben következetes a beszélő, mivel nem a míves kidolgozás némely külsőségeit tartja szem előtt, megelégszik az asszonáncokkal, adott esetben a „zeneiség” (eufónia) minimumával, távolról egymásra gondoltatni sorvégeket, nem annyira szavakat, inkább szótagokat, ezzel elvonni a figyelmet a hangzóságról, több figyelmet szentelni egy összetettebbnek tetsző poeticitásnak, amely (persze?) nem függetleníthető a modernség(ek) nyelvfelfogásától, a töredezett gondolatiság versszerűségének elfogadásától. Ezzel nem minősíteném eklektikusnak, de nem is kötném túl szorosan sem a sokat idézett Hérakleitoszhoz és/ vagy Wittgensteinhez, mellékesen, Tandori fordított Goethétől mondásokat, elméletinek minősíthető szövegeket, Friedrich Schlegelt, Tandori Ágnessel együtt más bölcseleti szö-
