Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
25 Nemcsak a hagyományossá lett költőiség, az ún. élménylíra utasíttatik a „helyére”, hanem a „materialitásá”-ban és (jobb szó híján) „szellemiség”-ében helyét kereső (költői) megszólalás, valahová a „tárgyköltészet” határvidékére lokalizálva, miközben a „megélt”-ség önmagasága, önmagával azonosságra törekvése is csupán a „legkönnyebb megoldás”-ra futhat ki, a „bevált gyakorlat”-ra. Miként a szonett jambusai akaratuk ellenére döccennek (rontottak?), egy magasfokú poétizáltság emlékezete sem nyújthat segítsége t, ahhoz meg különösen nem, hogy verstan és vers szonettbeliségének bizonytalan kérdéseit megválaszolhatóvá tegyék. A hangzóság és az íráskép dilemmáit az írásjelek sűrű alkalmazása sem oldhatja meg, az „elő” meg az „utó” ugyan határt jelöl meg, cselekvést mímel: előzve-utózva; de nem bizonyosan megnyugtató módon. Hiába lett a beszélő dolgai között az egyik leglényegesebbnek, legalábbis megörökítésre alkalmasnak tetsző a „verscsinálás” (visszatérünk a szonettben megnevezett szakmaisághoz, amely nem lehet érzelmi alapozottságú, még kevésbé „spontán”), nem cél, hanem valamiképpen zárlat (nem zárvány mégsem!), igencsak „akart”, neologizmussal tetőzve, az előzve mintájára – hapax legomenonként – az utózva, mint egymással egyenértékű jelződések, melyek lehetővé teszik a közöttiséget, a „dolog” „helyre” gondolását. A Verstan és vers et közvetlenül megelőzi az 1976713 És azért mindig van , amelyet egy régebbi felfogás akár úgy kezelhetne, mint műhelytitkok feltárulását, még „szebben”: fellebbenti a fátylat a műhelytitkokról, in statu nascendi láttatja a szonettet, túl látványosan a küszködést a „verscsinálás”-sal, mely, ismétlem, „szakmai” probléma, verstani, a vers belső formáját illető, és amelynek kimenetele sosem (ezúttal bizonyosan nem) a kiegyenlítődés. Az ugyanis, hogy alkotó és olvasó boldogan élnek (éltek), míg meg nem halnak (haltak)! Elintézhető volna azzal, hogy újólag „metaszonett”, szonett a szonettről, az „elejétől” a „végé”-ig, persze ellene vethető: valóban az elejétől és valóban a végéig? Itt már (még) nem a kvartettek és tercettek közt konstruált ellentétet szemrevételezzük, mint annyiszor a szonett világirodalom-történetében; hanem a látszólag hanyag rímekkel egymásra utaló kvartetteken belül bukkan föl ellentét, a második kvartettet bevezető felkiáltás: „ csakhogy…!” figyelmeztet, hogy nem a szűken még megvolt tér akadályozza a teljesebb kifejtést, hanem a fel-feltámadó verstani–verses aggály. Így hát a második kvartett sem juttat el nyugvópontra, áthajlással fűződik az első tercett az előző sorhoz, egyébként is „halmozva” vannak az áthajlások, talán a folyó beszéd imitációja nyomul a verssorok közé. A szonett hiába kerekedik ki a tizennegyedik sorra, egy lábjegyzetet vél a beszélő szükségesnek mellékelni (nem egy szóhoz, hanem az utolsó előtti sorhoz); a kötetben nem egyedi eset, de más kötetből is lehetne példát hozni. Hogy a gondolatmenet megtörés é ről van-e szó, a versből kibeszélve, netán annak érzékeltetéséről, hiába a minuciózus pontosságra ügyelés, a költői mesterség bármily magasfokú tudása, a nyelv, a vers nemegyszer kifog alkotóján, a nyelv ugyan nem függetlenedik, de érvényesíti „jogait”, határt szabhat a kimondásnak, esetleg a vers komponálása során előre nem látható „nehézségek” jelentkeznek, és ezt nem lehetséges másképpen enyhíteni: minderre és még több mindenre hozhatók volnának érvek, „csakhogy” nem vinne közelebb egy, korántsem a véglegességet megcélzó értelmezési ajánlathoz. Ráadásul mintha megkérdőjeleződne a jártasság a poétikában, feltárulna a versalkotás hogyanjának behatároltsága, a mesterségbeli tudás, a verscsinálás (némi?) korlátozottsága, ezzel együtt a poetica licentia előtérbe kerülése. Rosszindulatúan szólva: mint mentség; talán tárgyszerűbben, a hagyomány kritikátlan elfogadásának tagadása. Változatként: mintha a verstan és vers „gyakorlatá”-val szemben támadna önvédelmi vonásoktól sem egészen mentes érvelés. Kilé pés (egy pillanatra) a szonettvilágból/időből, de csak annyira, hogy a kísérletezés ne okozzon túl sok kárt. Ezek után pillantsunk egy kissé mélyebben a versbe ( És azért mindig van ), melyben a cím önmagában nem jelez hiányt, bár utal arra, hogy valamihez (feltételezem: a kötet hasonló
