Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
24 él a beszélő az időmértékkel, a metszetekkel. Bevallom: nem jutottam sokkal előbbre. A tagadásnak több érvét húztam elő, az állítások „imbolyognak” (Imbolyogtak). Induljunk el még egyszer: a végpontok kizárva, az imbolygás tartósnak mutatkozik. A vers utolsó szaváig előrefuttatva a tekintetet: rímhívó szóként, rendkívül hangsúlyos helyzetben zárómozzanatként ott a létige egyes szám harmadik személyű jelen idejű alakja: van (valami mégiscsak létezik) a pozitívum. Ha összeolvasással kísérletezünk: vers nélküli tan, vers nélküli verstan, verstan nélküli verstan és vers, tan-nélküli verstan és vers, az utolsó sorban, tan-nélküli- van. Transzformálhatjuk, próbálhatjuk, tekergethetjük, a verstan és a vers körül forgatjuk a nélküli segéderejével, annyiszor és annyiféleképp, hogy a három nélküli mellett öt vers meg egy önmagában álló verstan az, ami van, nélküli vagy nem nélküli; mindenképpen verstan és vers, a cím kerül különféle helyzetekbe. Csakhogy a Verstan és vers nem önmagában áll, betagolódik egy ciklusba, előtte, utána is vannak (hasonló jellegű) szonettek, olyanok is természetesen, amelyek „tárgyilag” teljesen eltérőek (legalábbis az első megközelítésben, noha szó sincs arról, hogy egyetlen vers változatait kapnánk), és így más irányból is érkezhet az értelmezéshez segítség. Az sem kizárható, hogy az életmű távolabbi pontjaival keressünk és találjunk érintkezési pontokat. Nemcsak oly paradoxonok figyelmeztetnek a megfejthetetlennek tetsző állítások kibont á sának lehetőségére, mint például „A helyben átfutás” 10 (a hely mint „át” ak ár a vers-tan-nélküli-vers-tan-ként is funkcionálhat), efféle részlettel: „Csak abban az egy alakban van meg, és közben mi minden nincs meg, más partokat, valahol nyilván ostromol, de még ez a formája sincs, nem vers-vidék, nem is ellenkezője, ennyi sincs belőle, és mégis és mégis” és erre rácsap a visszafordítás személyesbe: „mert nekem történetesen Verscsinálás is a dolgom- maga- a vers – előre, valami elő-elő-előzve. Vagy mert nem semmiből lesz, utózva.” Sokféle a szaporítható példák száma, még egyet, egy verskezdetet. Nem találomra, hanem a tematikai szemlét abbahagyva: „Év, minden év; és ezt így mondom – hangzó hang az is ami csaknem nyomban csak kéz-, csak gépirat; s ez a hangzás oda kerül a »végső alak « és az Alaktan közé. Kik ők, ez Alaktalanok? Maguk, persze, a dolgok: lekicsinylés az »élmény « szó rájuk, ők az, amit megélünk. Ők: mi vagyunk; mi, ahogyan megfeledkezünk róla, mi is volt, hanem csak őrizgetjük; a legkönnyebb megoldás, sok hasznot ígér, bevált gyakorlat.” 11 10 Tandori, A Legjobb Nap , 32–33. 11 Tandori, A Legjobb Nap , 58.
