Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
23 sorok rímeinek összeolvasása két irányból lényegében egyfelé tartó gondolatmenetet állítja az előtérbe, az egymásnak felelő rímpárok kidolgozatlanságukkal, az odavetettség utánzásával csupaszítják le, ami a szonettnek dísze szokott lenni, a Babits által (ön)ironikusan emlegetett aranyművesség ellenében a durvábban összeenyvezettség már Goethénél fölmerülő szerkezeti problémáját hivatkozzák. De nézzük tovább a verset: mint ha az volna csupán. Hanem ez olyan imbolygás, mely kizárja épp a két végpontot, amelyek közt imbolyog. (Imbolygott), Mintha azt jelezné ezzel: nincs más, csak vers-nélküli-(vers nélküli vers) tan, csak vers(tan)-nélküli-(verstan és vers) van. Ha a fegyelmezetten és jól komponáltan előadott kvartettek hirtelen, egy áthajlással közvetítik szólamaikat a tercettbe, ezzel (az áthajlással) a megszakítottság Tandorinál gyakori „jelensége” tudatosodik, méghozzá a vers(tan) mibenlétét taglaló, valójában a kifejtés „műveletére” rájátszó, egy költészettani örökséget némileg kétségbevonó, és azt egy újraírt változattal helyettesíteni megkísérlő előadásmódot vezet be, amely szűkszavúságával egyben kétségtelenné teszi a megszüntetve megőrzés (Aufhebung) alapján megfogalmazódó új költőiség – egyelőre kifejtetlenül maradt (mivel csak rájátszik annak fölkínált, de kevésbé hasznosított) lehetőségeire – jellegzetességeit. Az előadottak hogyan- ja szolgál bizonyítás gyanánt, és ennek nem további részletezése, hanem „k épiesítése” (imbolygás), majd az írásképileg alaposan összebonyolított, a zárójelekkel nehezen olvashatóvá (elmondhatatlanná) tett gondolatisága zárja le ezt a szonettet, megengedve a címmel összeolvasást, a címben kötőjellel egybekapcsolt, mellérendelő viszonyban álló két, az életmű, a kötet, a ciklus, az egyes vers számára alapvetőnek tekinthető tényező (ön)értelmezésének, önmagára reflektáló költői gesztusának szemlélhetővé válását. Az „imbolyog” hármas minőségben lesz fontossá, főnévként, jelen idejű igeként és zárójelben, mondatkezdő, egytagú mondatként ugyanakkor mondatzáró, erősítő, persze relativizáló (a cselekvést a múltba visszautasítva), nagy kezdőbetűs igeként. Az imbolyog jelentéstartományába belefoglaltatik a bizonytalanság, ez lehet a cselekvőé, lehet a cselekvésé; de minthogy költő(i cselekvés)-ről van szó, a kimondásé is. Találgathatunk: melyek azok a végpontok, melyek a határai az imbolygásnak, az oszcillálásnak, hiszen olyan végpontok említtettnek, amelyek ugyan lehetnek, de az imbolygás nem segít ahhoz, hogy ki/ megjelöltessenek. Vannak-e egyáltalában? S ezek a vers végpontjai lennének, nem csekély leegyszerűsítéssel, a vers első és utolsó szava? (Minden [vers] van.) Aligha, hiszen az utolsó két sor egy gyorsolvasásban áttekinthetetlenségével jeleskedik, egy rejtvényfejtő türelmével is hosszasabb felbontást igényel, egyáltalán , a zárójelek hipotétikus kiiktatásával: /csak vers-nélküli-(…)tan, csak tan-nélküli (…) van/ sem leszünk okosabbak, igaz ilyen igény nem merül föl. Túlságosan merész feltevés volna, ha megzavart gondolatainkkal tautológiában marasztalnánk el a Verstan és vers beszélőjét, jóllehet a tautológia nem zárható ki a retorika köréből, még a szónoki beszédben is lehet (fontos) funkciója, hát még a verstan és vers kérdéseivel foglalkozó, e foglalkozásra utasító versben. Hozzátéve, hogy a Verstan és vers akképpen indít, hogy a szonettszerzésről közöl valami olyat, amit eddig még nem (igen) közöltek, a cím szerint a ritmikai utasítás (mármint hogy jambusokkal gördüljön előre a beszéd) jambusokat irányoz elő. Ez az iránymutatás szinte üresen cseng el. Nem valósul meg a jambusokkal előregondoló versmenet, meglehetősen szabadon
