Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
20 korok irodalmáig jut el, párbeszédet kezdve egynémely kortárssal, ilyeténképpen olvasmányokról árulkodva. Kulcsár-Szabó Zoltán Metapoétika című könyvében mutat rá arra 6 , hogy „ Az új szenzibilitás költészetének jelentős része pl. egyáltalán [ő is? F. I.] nem formabontó (s ezzel a ténnyel a kortárs fogadtatás nem nagyon tudott mit kezdeni), sőt egyik legjellegzetesebb műfaja a szonett, s ez a magyar lírában szintén párhuzamra talál, Tandori műveiben.” Ilyen módon a szonettidő a Még így sem kötetben a szonett-múltat találkoztatja a szonett- jelennel, ez a találkozás valójában a „költőietlenített” szonett-történések azon a pontján fogalmazódik meg, mely a szó szoros értelmében találkozásról számol be, az én és a te: különböző korú személyek találkozásáról, egy a biográfiát, a keletkezhető vagy létezhető érzelmeket elfedő, közömbösítő helyzet megrajzolásakor, e helyzet rendkívüliségét annak „köznyelvi” előadásával tolmácsolva. Ezt tartalmazza a szonett ideje azáltal, hogy a szonett felidézheti évszázadok költészetét, műfajtörténetét, az a b b a a b b a c d e d e c korántsem teljesen szokványos rímképlettel. Éppen az előadás egyensúlyoz a drámaivá fokozható szituáció (az apa néhány nappal a halála előtt) és az apai (fiúi?) tapintat között, amely mintha nem venne tudomást erről, „elviccelné”, semmibe venné a „pár perc időt”. Melynek jelentőségteljessége éppen az időt megidéző, körülíró, utaló kifejezésekkel látszólag azonos szintre emeli, noha fontos pontokon (a szóhasználattal fenyegetőleg jelzi) az élet-halál egymásra gondolását: halálod előtt, kórházdélelőtt, pár perc időt, délelőtt, születésed napjától, haladék, „az idő mint egy szonett ideje”. A csattanóként elhangzó birtokos szerkezet az irodalomba vonja a fiú látogatását a kórházdélelőttökön, és megfordítva a „valamivel halálod előtt”-re „időzíti” a szonettidőt; hogy az első tercett második sorában, egy (újabb) megfordítással, egy írásjellel érzékeltetett fölcseréléssel nem egyszerűen megszünteti a távolságot ( „te hatvanhét évre a születésed / napjától, én még harminchatra se” : az apai időszámítás a fiúé, az ő létezése is csak az apáéval egyetértve nevezhető meg): „ te már, én még, de hát »én már, te még« ” vigasztalásnak szánt kijelentés ( „így is mondhatnánk, mondtam, és nevettünk” ), csakhogy a zárótercett szétfoszlatja a kötelezőnek gondolt vigasz célzatát. Visszatérít a már és még között feszülő verssorhoz, amely önidézet révén kételkedne a visszavonhatatlanban, a versben a végig nem mondottsággal, a pusztán idői utalással. A személyiség fenyegetettségére gondoltat a mit és miért, már és még kérdésével szembesítheti. Feltehetőleg függőben marad, hogy a Szonettidő az önmaga által megszabott időre, egyetlen órára vonatkozik, látható-érzékelhető (nyelvtani, és talán nem csak nyelvtani) szerkezetté alakítható át, sor- és versvégi helyzetében elárul valamit az időről, hiszen az 1976712/k óra „ideje” az emlékezeté, az emlékezetből kiemelt epizódé, amely „külsőleg” tagadja a drámaiságot, nem él a különös helyzethez illő (?) pátosszal. Apró jelek ugyan árulkodnak a feszültségről, a második kvartett és az első tercett közötti áthajlás a születésedet választja el a napjától, a második kvartett első sora egy igekötőt az igétől (meg-könnyítsd), mintegy jelezve, miféle színjáték készül elő, a teljes pontosságra törekvés, a részletek kidolgozása nem kevésbé jelzésértékű, majd az, ahogy az első tercett utolsó sorától kezdve két ízben is feltételes módú az ige, a zárótercett visszafogott reménytelenség-élményét követőleg az utolsó sor kijelentése nominális szerkezetű. S ha ebben a versben (talán a közöltek miatt) legföljebb egyhelyütt él a vers a kihagyással, amely akár enigmatikusnak volna fölfogható, a szonett idejébe más versek is bevonódnak, kis túlzással állíthatnám, valamennyi vers egy/a szonettidő szülötte, valamiképpen napi, pillanatnyi, töredékes és szeszélyes történés, elbeszélés és leírás kénytelen beleférni abba a térileg tizennégy sorba, amelynek időhatárai az irodalom és a létezés vélt vagy valódi egészére terjednek ki. A vers hasonló a létjelenségekhez, szól egy különösen árulkodó sor, hogy 6 Kulcsár-Szabó Zoltán, Metapoétika . Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben. Budapest, Kalligram, 2007, 367.
