Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
21 olyképpen leplezze le magát, amely írástechnikailag újabb rejtélyeket, „rébuszokat” állít a remélt olvasó elé. Mindenesetre a létezés mint irodalmi (jellegű?) megnyilatkozás, illetőleg az a fajta „irodalmiság” mint a létezéshez hasonló, hasonlítható, azzal kölcsönviszonyt teremtő elgondolás nem tesz engedményt a „költészet-vallás” feltételezésének, nem tér el a szonett köznapi beszédmódját mint „adekvát” előadásmódot elfogadtatni kívánó, nemegyszer hangsúlyozottan anti-retorikus, a szuverén módon alkalmazott grammatika szólamainak, verssé szervezésének törekvésétől; Tandori Dezső szonettideje ekképpen válhat egy költői időszámítás, időfelfogás alapjává, ezt szem előtt tartva jelenthet ki több ízben látszólagos magabiztossággal (valójában e magabiztosság mögött kitetsző kísérletezés beszédével), fogalmazhat meg axiómába illő megállapítást, amely indoklást igényel, még akkor is, ha megállapítás és indoklás között esetleg üres helyre bukkanhat az olvasó. Az önazonosság versbe foglalása mindig többesélyes vállalkozás, az én és nem-én költői útja egymást keresztezheti, egy már korábban idézett versből sorokra hivatkozva: „mondhatnám ha-mi másnak, / mit mondtam, s mije túlzás: / inneni »én «, nem a túl-más…” Talán az inneni és a „túl-más” én szembesülése során , valamiképpen mégis alakot öltő, jóllehet rögzíthetetlen, önmaga nyomába eredő, önmagát kereső személyiség kutakodása, képzelgése (?), szonettet kitöltő igénye találgatja el/befogad ása lehetőségeit, amely nem más, mint az önazonosságra törekvés szonettnyi esélyéhez eljuthatás. Sokféleképpen közelít a versek beszélője a megértés, a beavatódás, a beszédre ismerés „verstan”-ához, talán a legerőteljesebben a metaszonett-hagyomány Aufhebungja (jobb híján: megszüntetve megőrzés) révén. Minden költőnek hozzá kell szólnia a verstanhoz, a szakkérdésekhez. Az első sor, itt egy tizenegyes, A másik; tízes. A ritmus csalóka. Nem volna hálátlan feladat egy kurta metaszonett-történet fölvázolása Lope de Vega udvarlóversétől Wordsworth szonettáttekintéséig, illetőleg annak ideidézése, mint ismerteti August Wilhelm Schlegel (Tandori Dezső Friedrich Schlegeltől fordított, ám átültetése egy kötetben jelent meg a fivértől tolmácsolt szemelvényekkel) a „déli” (olasz, spanyol, portugál) irodalmakról szólva a maga szonettelméletét, és ez miként kelti föl Goethe gyanúját, aki az 1800 körül szerzett versével ( Das Sonett ) kifejezést is ad ennek a gyanúnak. Ez a futó szemlélés történeti hátteret kölcsönözne (valójában csak kölcsönözne) Tandori Dezső metaszonettjének, nem tenné inkább hihetővé a hagyományba belépés, hagyományátírás modusát. 7 Hasonlóképpen állítható ez a magyar örökségről, amelyet Kazinczy Ferenctől kellene elkezdeni, A Sonett Múzája című verstől, nagyot ugorva a Nyugat szonettfelfogásával folytatni. 8 Talán erős kivételképpen lehetne megemlékezni arról, hogy Babits Mihály számára a szonett egyben vitafórum, kritikusaival szemben (akik tárgyiasságában a szenvtelenséget, tárgyszerűségében a parnasszizmus hidegen csillogó művésziességét rótták föl neki) ironikus-önironikus feleletet ad szonettjei aranyművessége és hidegsége ügyében, mintegy ars poeticaként. 9 Ami mégis idekívánkozna: Goethe a szonett megalkotottságára tett megjegyzése; nem a teljes (egész) fából kimetszett 7 Fried István, Az európai romantika szlovén poétája . Budapest, Lucidus, 2018. 8 Goethe Das Sonett je még magában áll, később szerelmesszonett-tapasztalatait összegezve, vitatja Petrarca szerelemfelfogásának verses korszerűségét. Kazinczy viszont a maga szonettgyakorlatát szintetizálja. Egy még kéziratban lévő dolgozatomban fejtem ki részletesen: „Den Liebenden, S ä nger und den Patrioten.” 9 Rába György, Babits Mihály költészete 1903–1920. Budapest, Szépirodalmi, 1983, 274–276.
