Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - * * *: „Épp attól izgalmas az a valami, amit versfordításnak nevezünk, mert soha semmi nem egyértelmű benne” (Krusovszky Dénessel és Mohácsi Balázzsal Füzi Péter és Pál-Kovács Sándor beszélget)
219 nem úgy köti őt a személyes ízlésem, mint a költői énemet. Arról van szó, hogy míg versíróként határozottabb keretek között mozgok, még a kísérletezések során is, versfordítóként van egy olyan elképesztően felszabadító helyzetem, hogy lényegében azt fordíthatok, amit csak akarok. Én ebből nagyon sokat inspirálódtam már; élmény néha a sajátomtól gyökeresen eltérő lírákba elkalandozni. Azt is érzem közben, hogy ez mindig csak kalandozás marad: tanulságos, de arra jöttem rá, hogy egy nagyon másfajta lírai gondolkodású szerzőtől sokkal nehezebben fordítok le egész ciklust, pláne könyvet, viszont egy-egy vers erejéig nagyon élvezetes belebújni a bőrébe egy ilyen költőnek is. Az időutazós effektusról nem is beszélve, vagyis arról, hogy nemcsak a lírai stílusok és gondolkodásmódok, de irodalomtörténeti korszakok között is szabadon garázdálkodhat a fordító. Ilyen szempontból is megvan, hogy mi érdekel igazán (20. század második fele plusz kortárs), de nem vagyok ettől még a legkevésbé sem röghöz kötve. MB – Sok mindent olvasok és fordítok. Elsősorban olyasmiket, amelyek valamilyen módon megszólítanak, közel állnak hozzám – és persze olyat is, ami kevésbé, de valamilyen objektív szempontból érdekesnek, fontosnak tartom –, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy közvetlen nyomot hagynak ezek az olvasmányok a saját írásaimon. Máshol is elmondtam már, de nem változott a helyzet, úgyhogy ismételnem kell magam: én a saját írásaimban inkább a fordítás (és a szerkesztés) mint művelet, mint alkotásmód hatását érzékelem. Fordítás és szerkesztés közben a lehető legjobb(an odaillő) szöveglehetőséget kell keresni, hogy ezt kiválaszd, számos lehetőséget kell párhuzamosan szem előtt tartanod. Azt hiszem, valahogy ez a látásmód, figyelem az, ami egyre inkább irányítja az írásaimat. FP – Mi a fordításeszményetek? Lehetséges-e egy ideális fordítás? KD – Az én fordításeszményem az, hogy a végeredmény lehetőleg egy élvezhető, értékelhető magyar vers legyen. „Ja, ez azért ilyen fura, mert fordítás” – hallhatjuk sokszor ezt a szomorú mondatot, ha külföldi vers magyar változatát olvassa valaki. Az én célom vagy eszményem tehát lényegében az, hogy ez a mondat minél kevésbé legyen érvényes a fordításra, ami a kezem alól kikerül. De nem egyszerű dolog ez, hiszen ahhoz, hogy jó magyar átiratot tudjunk egy idegen versből készíteni, el őször is, értenünk kell azt – és itt nem a szavak jelentésére gondolok, hanem a kompozíció működésére. Márpedig ennek a kompozíciós működésnek a dekódolása egy idegen nyelven még akkor is nehéz feladat, ha különben a szavak jelentésével és a grammatikai szerkezetekkel abszolút képben vagyok. Sokszor találkoztam már azzal, hogy egy nagyon jó nyelvismeretű fordító nem boldogult egy szöveggel, miközben egy szerényebb nyelvtudású, de költő fordító simán megoldotta a szöveget. Van olyan, hogy költőnek kell lenni a kompozíciós elvre való ráérzéshez és ráhangolódáshoz. Ezért is macerás a versfordítás, mert nem elég ismerni az adott nyelvet, nem elég kulturálisan és az irodalmi-művészeti, sőt, a szociális-történelmi kontextus mibenlétével tisztában lenni, még az sem árt, ha az ember közben a maga nyelvén remek költő. Ez az együttállás azért nem gyakori, pláne nem a kisebb nyelvek esetében. Egyszóval, van nehezítés elég, de hát épp attól izgalmas az a valami, amit versfordításnak nevezünk, mert soha semmi nem egyértelmű benne.
