Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - * * *: „Épp attól izgalmas az a valami, amit versfordításnak nevezünk, mert soha semmi nem egyértelmű benne” (Krusovszky Dénessel és Mohácsi Balázzsal Füzi Péter és Pál-Kovács Sándor beszélget)
218 vagyis hozott anyagból dolgozunk. Szerencsére sok fordítónk rendszeresen küld szövegeket. És persze olyanok is vannak, akiket néha nógatni kell kicsit, hogy küldjenek megint. A folyamatos közlés beindulásának kapcsán én a 2014-es, 2015-ös dolgokról nem tudok nyilatkozni, mert csak 2016 tavasza óta vagyok szerkesztő. Azóta sok minden történt. Volt időszak, amikor voltaképpen egyedül csináltam a Versum ot, aztán 2018-ban frissítettünk a szerkesztőség vérkeringésén: bevettük Bordás Mátét, Kállay Esztert, Sipos Tamást, Vajna Ádámot a szerkesztőségbe. Most velük és a régebbi kollégák közül Urbán Bálinttal közösen tartjuk a frontot. Az elmúlt három év tapasztalata azt mondatja velem a folyamatosságról, hogy – miként azt feljebb már említettem – inkább a szerkesztők kapacitásán múlik a működés folytonossága, mint az érkező fordításokon. S talán optimista állítás, de meggyőződésem, hogy akár napi több frissülést is össze tudnánk hozni, és tartani tudnánk, hogyha nem a szabadidőnkből kellene lecsípkedni a versumos munkára, hanem mondjuk ez lenne a főállásunk, meg ha fizetni tudnánk a fordítóknak. Sőt, ha lenne anyagi lehetőségünk, akkor végre komolyabban működtethetnénk az interjúrovatunkat, a „háttér” rovatot, amelyben szekunder írásokat közlünk, és a „vetítőt”, amelyben felolvasások, beszélgetések videóit közöljük magyarázó kommentárral. KD – Amiről itt Balázs beszél, az nagyon lényeges: nekünk nincs infrastruktúránk, és nem tudjuk eltartani magunkat sem, nemhogy egy szerzői-fordítói gárdát megfizetni. Innentől kezdve viszont az van, hogy a szerkesztői energia szorozva fordítói hálózattal, osztva szerencsével nagyjából az az egyenlet, amivel a működésünket ki lehet (illetve hát nem lehet) számolni. Az nem kérdés, hogy annyi anyag van, hogy csak az erősebbjét lefölözve és alaposan megszerkesztve egy naponta frissülő oldalt lehetne működtetni, amit, ha gondolatban a többi rovattal kiegészítünk, rögtön a versfordító paradicsomban találjuk magunkat. A valóság ezzel szemben az, hogy ha heti két-három verset sikerül beszerkeszteni, az is nagy örömre és büszkeségre ad okot. Mert nem csak arról van szó, hogy bejön valami, mi meg felpakoljuk. Rendes szerkesztés folyik, olykor vitákkal, de minden esetben figyelemre méltó eszmecserével. Én ráadásul úgy látom, hogy mindenki, aki bekerült a szerkesztőség frissítésekor, nagyon lelkes, és nagyon hasznos munkát végez. Én borzasztó hálás vagyok nekik, mert most ők viszik a hátukon ezt az egész projektet. Ők hozzák be az újabb fordítókat, és ők nézik át a beküldött anyagokat is. Amik egyébként szép számmal jönnek, szerencsére. Eleinte ez nehezebb volt, és volt olyan időszak is, amikor saját anyagokkal kellett fenntartani a működést. Viszont már az elejétől nagyon sok megerősítés jött a versfordító közösség felől – ma meg már a szövegáramlás is egész kiszámítható. PKS – Mindketten költők is vagytok, amellett, hogy műfordítással foglalkoztok. Mennyire fedi egymást a műfordító és a költő érdeklődése? A kérdés csak látszólag egyértelmű, mert például van olyan irodalomtörténész-költő, aki élesen elválasztja egymástól e kétféle érdeklődését. KD – Én valahogy elég közelinek látom magamnál ezt a két dolgot, annyi kön ynyítéssel, hogy a fordító énemnek nagyobb a szabadsága, mert nem annyira és
