Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - * * *: „Épp attól izgalmas az a valami, amit versfordításnak nevezünk, mert soha semmi nem egyértelmű benne” (Krusovszky Dénessel és Mohácsi Balázzsal Füzi Péter és Pál-Kovács Sándor beszélget)
217 ügyben. Abban ugyanakkor igaza van Balázsnak, hogy amit nem látsz, azt nem is tudod, hogy keresned kéne sokszor, vagyis ha teljesen láthatatlanná válna a külföldi líra magyarul, a most meglévő olvasótábor is elolvadna lassan. Ez ügyben muszáj tenni valamit, és hát igyekszünk is, a magunk lehetőségei szerint. PKS – Mi alapozta meg nálatok az ez irányú érdeklődést? Ha jól tudom, Dénesnél például bevallottan fontos volt a Napjaink költészete sorozat. KD – Ó igen, előbb a Napjaink költészete, kicsivel később a Lyra Mundi lett a mániám. A kisvárosnak, ahol felnőttem, kamaszként naponta bejártam a könyvtárába, és szisztematikusan végigolvastam a Napjaink költészete sorozat köteteit. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan bukkantam rájuk, csak arra, hogy egyiket veszem le a polcról a másik után. Szinte érintetlenek voltak még, nem sokan kölcsönözték ki őket az évtizedek alatt, de ez megint csak egy olyan dolog, aminek ebben az esetben nincsen nagy relevanciája – ez nem tömegolvasmány, de sokkal szegényebb lesz az a könyvtár, amelyikben nincs ott Hart Crane, Pablo Neruda vagy Paul Chaulot könyve, mint az, amelyikben ott van. Szóval kamaszkoromban faltam ezeket a verseskönyveket, és ez nyilván egy idő után arra sarkallt, hogy megpróbáljak én is fordítani valamit. Angolos osztályba jártam, és épp Dylan Thomast (az Lyra Mundi-kiadás volt) olvastam a pad alatt, amikor arra gondoltam, az És nem vesz rajtuk erőt a halál sokadik olvasása után, hogy ezt én is le akarom fordítani. Annyira tetszett a vers Kálnoky László-féle magyar változata, hogy akartam egy sajátot belőle. Eleve paradox érzés volt: Kálnoky fordítása miatt szerettem volna én is lefordítani – fura gondolat, mégis, azóta is azt hiszem, a lírafordítás lényegéhez van valahol köze. Meg is próbáltam amúgy, de totális katasztrófa lett, a kudarc viszont csak még inkább felkeltette az érdeklődésemet a dolog iránt. MB – Nagy, sorsfordító jelentőségű találkozásom nem volt, visszatekintve legalábbis olyan, mintha nagyon természetesen következett volna a műfordítás a dolgaimból. Mint ahogy tök természetesnek érzem, hogy verset írok, kritikát írok, szerkesztek is. Őszintén szólva számomra az elképzelhetetlen, hogy valaki megmarad csak egyiknél vagy másiknál. Szóval tök magától értetődőnek tűnt, hogy mivel irodalommal foglalkozom, és mivel relatíve jól tudok angolul és németül (bár az utóbbi mára sajnos erősen berozsdásodott), előbb-utóbb fordítani fogok. Viszont Szolláth Dávid hatását mindenképpen említeni akarom, mert az egyetemen az ő biztatására kezdtem komolyabban, rendszeresebben fordítani. Meg egyébként Dénesnek is volt szerepe az érdeklődésem alakulásában: máig emlékszem egy bárkás interjújára még A felesleges part című kötete kapcsán, amelyben a New York School költőiről (például John Ashberyről, Frank O’Haráról) és a Black Mountain College-ról (elsősorban Charles Olsonról) beszél. Azt hiszem, Dean Youngot például Dénes miatt kezdtem olvasni és fordítani. FP – Vájkáljunk picit az oldal működésében. Mennyire kell kérnetek a fordításokat, és milyen arányban keresnek titeket kész fordításokkal? Milyen nehezen indult be a folyamatos közlés, amíg kiépült a fordítóknak egy megbízható hálózata? MB – Ez változó. Mivel nincsen pénzünk, célirányosan fordíttatni nem igazán tudunk. Ez azt jelenti, hogy nagyrészt rá vagyunk utalva a fordítóink ízlésére,
