Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - ***: „A legfőbb kérdés mindig az, hogy élő vers keletkezik-e” (Várady Szabolccsal Pál-Kovács Sándor beszélget)
84 – A Napjaink Költészeté t, amit a címlapján szereplő embléma nyomán csak Bika-sorozatnak hívtunk, Vas István találta ki. Kettős célja volt. Az egyik, hogy a huszadik század nagy költőit sorra bemutassuk magyarul, a másik – és ez ugyanolyan fontos volt –, hogy egy költőt lehetőleg egy vagy két ember fordítson, sőt ideális esetben a fordító válasszon magának költőt, akinek az életművében alaposan elmélyed, és magáévá teszi. Félő volt ugyanis, hogy a versfordítás iparrá válik, a kiadó megrendel X. költőtől néhány darab verset egy nagy antológiába, és a fordító esetleg úgy fordítja le, hogy csak azt a néhány darabot ismeri. Az állami könyvkiadás keretei közé azt az egyéni indíttatást akarta Vas István visszahozni, amivel a Nyugat költői fordultak egy-egy költőhöz, ő például az angol metafizikusokhoz vagy Radnótival közösen Apollinaire-hez. Még a könyv előállításában is ezt a régi korszakot próbálta felidézni: eleinte a könyvek nem voltak felvágva. De a közönség ezt már nem értette, és hamarosan fel kellett hagyni vele. Nekem személy szerint is sokat jelentett ez a sorozat, mondhatnám, a fordítói nagykorúvá válásomat jelentette, amikor Vas István a társául választott a MacLeish-kötet lefordításában. A Bika-sorozat az élő vagy nem régóta halott klasszikusokat mutatta be, az Új Pegazus az újabbakat, akiknek most alakult az életművük, de már látszott, hogy érdemes megismerni őket. Egy költőt többnyire egy fordító kapott meg: Tarkovszkijt Baka István, Heaney-t és több németet is Tandori, Volker Braunt Petri György. Az idegen költők mai, fölöttébb szórványos kiadásának idején tündöklőnek látszik a világlírának ez a magyarországi jelenléte. – Kiadói szempontból, anyagilag nemhogy világlírát, magyar verseskönyveket sem rentábilis publikálni a piaci viszonyok között (vagy csak ritka sikerek esetében az). A rendszerváltás előtti időszak ebből a szempontból, minden féloldalassága ellenére, szinte valamiféle aranykornak látszik, mint ahogyan bizonyára akkoriban a korábbi évtizedek (a 20. század első fele) tűnhettek akként. Hogyan vélekedik az akkori helyzetről, az Európa kiadói tevékenységéről? – Erre már nagyjából feleltem is az előbb. A kiadó általános tevékenységéről pedig csak ismételni tudnám, amit Lator László elmondott önéletírásának, A megmaradt világ nak az Európáról szóló fejezetében. Volt egy sokszor kiszámíthatatlanul, mert nem nyíltan működő cenzúra, de elég kevés dologra korlátozódott. Voltak kvóták, amiket teljesíteni kellett, és ezért a könyvek egy része jóformán egyenest a zúzdának készült, de rengeteg érték jelent meg, és nagyon alapos szakértelemmel megmunkálva. Sokkal több idő is volt rá, a számítógép előtti korban. – A Nagyvilág megszűnésével az egyetlen olyan folyóirat lett semmivé az egyébként elég színes magyar lappiacon, mely kizárólag a világirodalommal foglalkozott. Teljesen nonprofit, ám annál színvonalasabb online orgánumként a Versum próbálja valamelyest betölteni ezt a szerepet, de például a könyvkiadásban a lírafordítás elég mostohán áll, mint ahogy ezt már érintettük is. Hogyan látja a kortársi világlíra-fordítás helyzetét ma? – Botrány, hogy nincs többé Nagyvilág . Egy ilyen lapnak nagyon komoly állami dotációt kellene adni, hiszen nyilván sokkal drágább, mint a többi lap, a fordí-
